Nem túlzás Bikfalvát a kúriák településének nevezni. Háromszék eme peremi, valamelyest védettebb, zártabb pontján ugyanis közel háromtucatnyi udvarház arra emlékeztet, hogy a ma eroteljesen öregedo faluban egykor jó mód, életero és életkedv honolt. Ám a többnyire omladozó épületek mára egy ritka kulturális hagyatékot jelentenek, arra is figyelmeztetve bennünket, hogy falvaink jövojét nemcsak a megtermelt burgonya, tejtermék és szarvasmarha-állomány mennyisége, hanem az ottani szellemi, lelki élet milyensége is meghatározza majd. A kulturális létminimum megteremtéséhez azonban nem mindig elegendoek a helyi eroforrások: egy kisközösséget, kistérséget esetenként a városból odaköltözo értelmiségiek is megmozgathatnak.
Iskola a diófa árnyékában
Kora délutáni kép Uzon határában: iskolástáskával hátukon kisdiákok ballagnak a Feketeügy hídján. Meg-megállnak, nézelodnek, kémlelik a távolban kékesen fehérlo, merész hegytömböket, s fürkészik a határozott léptekkel közelíto tavasz jeleit. Az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskolából hazafelé, azaz Bikfalvára tartanak, pár kilométer a gyalogolnivaló. Mindennapos út ez nekik. Bár szülofalujukban van elemi iskola, a gyermekeknek ötödiktol a községközpontba kell menniük. Mégis, ez a kisebb gond lenne, a nagyobb, egyben a vitathatóbb inkább az, hogy néhány szülo már indulásból Uzonba íratja csemetéjét, azzal a halkan kimondott indoklással, hogy a bikfalvi skólába néhány roma gyermek is jár. Pár évvel ezelott, 2002-ben indult ez a folyamat, és mára ott tart, hogy míg az uzoni elemibe öten ingáznak, addig a kis falu iskolájának összevont osztályába hetet írattak be, igaz, csak hatan járnak. Szinte ugyanannyi tehát a naponta Uzonba tartó gyermek, mint ahány Bikfalván marad, miközben egyértelmu, hogy a kis településnek - ahol régebb egyszerre nyolc osztály is tanult! - szüksége van az iskolára, mert anélkül éppen a legrászorulóbb, életvitelükben leginkább földhözragadt családok gyermekei mondanának le elsokként a képzésrol. (Oktatási abszolút minimumként talán elfogadható, hogy ma már minden gyermeknek bár írni-olvasni meg kell tanulnia. Akár tetszik, akár nem, kis közösségeinkben többnyire ,,a templom s az iskola” jelenthet kézzelfogható lelki és szellemi muníciót. Éppen ezért nem mindegy, kik vezetik a nebulók kezét az újkor palatábláin, s kik kerülnek szószékeinkre. És foként, hogy mi s miként történik e két hajlékban!...)
De vissza Bikfalvára: az út menti, sárgára festett iskolaépület szemnek tetszetos, stílusos, mondhatni, patinás, a XIX. század fordulóján épült, miként azt a homlokzatán lévo emléktábla is hirdeti. Udvara még bensoségesebb, fából készült játszótéri szerkentyuk, egy öreg diófa s alatta szusszanásra csábító pad teszi kicsinek s nagynak egyaránt emberszabásúvá. A tantermekbe széles tornácról lehet benyitni, minden egyszeru, mégis, az az érzése a város betontömbjei közül érkezonek: jó itt cseperedni. Békebeli, nyugodt idokre emlékeztet az otthonosság.
Csak legyen zsivaj, kacagás, életöröm az udvaron.
Most éppen van egy kevés, mert hat lurkó kirohan az udvarra, hancúroznak, pózolnak a fényképezogép elott. Kónya Szidónia tanítóno meséli, hogy összevont osztályának fele elsos, s a jelen lévo hat gyermekbol öt olyan roma családból származik, ahol délutánonként nem törodnek a leckével, a kicsik azzal maradnak, amit az iskolában megtanulnak. Heten is laknak egy szobában, sokuknak még egy közönséges gyümölcssaláta is ismeretlen újdonság. Persze, ez azért nem akadály a nagyravágyásban: a bikfalvi kisdiákok között ilyen körülmények között is akad, aki csillagásznak készül, már zsenge korban is egyetemre tekint... Egyelore azonban mindannyian eroteljes támogatásra szorulnak, o maga is írószerrel, ruhával segítette oket, s arra is vigyáznia kell, hogy még az adomány füzeteket is az iskolában orizze, mert így az irka biztosan megmarad. Hogy a magyar nyelvu képzésért járó oktatási-nevelési támogatást mire fordítják a szülok? Csak találgatni lehet, de vélhetoen többnyire nem taneszközre költik.
Kónya Szidónia öt éve tanítóno Bikfalván, pályáját is itt kezdte. Nagyon szereti, nagymamája révén is kötodik a faluhoz, s bár megterhelo az ingázás Szentgyörgyrol, mégsem csak emiatt próbálkozna máshol is az oktatással, hanem mert úgy véli, összevont osztályban nem lehet annyi sikerélménye, mint egy szokványos évfolyamon, s szeretné, ,,ha mások is megtudnák, hogy jó tanítóno van itt”. Sokszor számára az is zavaró, hogy ,,falusi iskolaként”, ,,falusi gyermekekként” emlegetik oket, holott tanítványai szavalóversenyre, matekversenyre is járnak, s ünnepeken ok is szerepelnek, mint mások. Elszigeteltnek érzi a tanintézményt, noha újabban az uzoni tanítókkal sikerült összefogniuk, bár megbeszélniük közös gondjaikat. Pedig, mint az általa öszeállított kis falutörténetbol is kiderül, a hagyomány sok mindenre kötelezhetné a bikfalvi iskolát, akár a jó nevu oskolamester, Páljános József idejét, akár a jóval korábbi, 1662 és 1839 közötti idoszakot tekintve, amikor tizenhét diák tanult Nagyenyeden...
Akárcsak az iskola termében, az óvodának helyt adó szobában is - itt Veres Katalin naponta kilenc-tíz aprósággal foglalkozik (tizenketten vannak beiratkozva, de nem járnak mind) - jócskán lenne javítanivaló: rossz a padló, húznak az ablakok (kemény tél idején, mínusz 30 fokban az óvoda átlaghomérséklete 3-7 fok közötti), s a jókora tornateremmel nem csak az a baj, hogy hideg, hanem, hogy még egy valamirevaló kosárlabdájuk sincs, egyébrol nem is beszélve. De a legfobb gondot mégsem ezek az odafigyeléssel pótolható hiányosságok jelentik, hanem az, hogy - miként mindkét fiatal pedagógus megfogalmazza -: ennyi gyermek nagyon kevés a falu mintegy 360 fos lélekszámához viszonyítva...
Új tiszteles, más szemlélet
Cikázó, enyhén sáros szakaszon lehet eljutni a református parókiára. Mégis, a templom felé vezeto úton a falubelieknek eddig inkább a lelki kátyúk jelenthettek akadályt, mivel az elmúlt években - miként azt többen suttogják - a gyülekezet csendben elpártolt korábbi papjától. Bikfalva lakossága mostantól Sánta Imre új református tiszteletessel találhat ismét önmagára, aki azonban csak a település jövojérol beszél.
- Új lelkészként nem tekintem különösebb kihívásnak felrázni egy közösséget, mert tulajdonképpen ez a dolgom - magyarázza -, tehát nem teszek mást, végzem azt, ami a kötelességem, amiért engem a bikfalviak megválasztottak és idehívtak. Egy lelkésznek túl kell néznie a templom falain, át kell lépnie az egyházat és a társadalmat bizonyos mértékben oly sokszor elhatároló választóvonalon is és azon túl, hogy elsodleges kötelessége elvégezni az egyházi szolgálatot, azt kell nyújtani a közösségnek, amit lelki igényként megfogalmaz. Ezt úgy lehet felmérni, ha állandó kapcsolat van lelkész és gyülekezet között, muködik a kommunikáció.
Vagyis Sánta Imre nem ül majd a parókia falai között, hanem elmegy a falu lakóihoz, ,,kilép a kapun, és nyitva tartja a szemét”. Úgy gondolja, az emberek igénylik ezt a kapcsolatot, mert a lelkész ,,nem maradhat a szószék magasságában”, azaz nem szabad lenéznie az egyszeru embereket. Családlátogatások, személyes beszélgetések következnek, emellett figyel majd a kultúrára és a sporttevékenységekre is. A tucatnyi bikfalvi fiatal által létrehozott színjátszó csoportot is próbálja felkarolni, ,,minél magasabb szintre emelni”. - Én azt vallom - teszi hozzá -, hogy igényesnek kell lenni, csak azért tenni valamit, hogy legyen, csak önmagáért, nem szabad. Tehát akkor van értelme közmuvelodési tevékenységnek is, ha a mércét egyre fennebb tudjuk helyezni.
Ez végül is nem jelent mást, mint jövoépítéshez szükséges igényességet, azt, hogy egészséges lélekkel és ép szellemiséggel komolyan vesszük magunkat.
Muvésztelep a kúriában
S hogy mit tehetnek egy faluért a városból oda kiköltözo értelmiségiek? Sokat, nagyon sokat, miként ezt a korábban sepsiszentgyörgyi, nyolc éve viszont bikfalvinak számító Kerezsi házaspár példája is bizonyítja. Kerezsi János a Plugor Sándor Muvészeti Líceum igazgatója, felesége, Mária ugyanott zenetanár. Még a nyolcvanas évek végén megvásároltak egy kúriát, hosszú esztendok alatt, jobbára saját kezük munkájával lakhatóvá tették, s ma már letunt korokat idézo, meghitt környezetbe, ám a mai elvárásoknak is megfelelo, tágas otthonba járhatnak haza. Esetükben a lakhelycsere nem csak címbeli változást jelentett, hanem foként azt, hogy életterükön is módosítani próbáltak: megalapították a Bikmakk Kulturális Egyesületet, s maroknyian, de annál elszántabban és lelkesebben rendezvényeket varázsoltak a faluba. Régizenét, kamaraegyütteseket, hangulatot hoztak a kúria udvarába, alkalmanként a templomba is, három éve számítógépekkel és internet-összeköttetéssel felszerelt teleházat teremtettek, a kultúrházban pedig rendezvényeket (nemrég farsangi mulatságot, busómaszk-kiállítást) szerveztek. A Bikmakk egyesület székházát is jelento teleházban csak telente körülményesebb az élet, amikor nehéz meleget lehelni a falak közé, ám a népviseletbe öltöztetett fakanál bábukat, húsvéti tojásokat bármikor megmutatják az arra járóknak, a helybeliek még olvasnivalóért is betérhetnek az 1500 kötetet számláló könyvtárba. A minoségi internetkapcsolat egyébként a falun éloknek többnyire ,,utópia”, a bikfalvi teleház sokaknak - idoseknek is! - egyszeru kapcsolattartást biztosít a külföldre került családtagokkal, fiataloknak pedig világhálós barangolási lehetoséget. A teleház - melybol egyébként Háromszéken mindössze pár van - ha nem is túl látványosan, ám mégis nagy lehetoséget jelent a világ, a nyitottság iránt érdeklodoknek.
Nem csoda hát, ha Kerezsiék portája idonként megújuló muvészteleppé avanzsál, ha pedig valamilyen rendezvény közeledik, Kerezsi János felpattan biciklijére, és meghívót kézbesít a falu lakóinak. Személyesen, mindenkinek. Az atyafiak eleinte furcsállták az efféle mozgolódást, mára azonban igénylik, hogy közvetlen környezetükben is legyenek kulturális események, gyakorta állítják meg az iskolaigazgatót, s kérdik tole, mikor lesz a következo? - Ha mindenki mozgat valamit, abból csak kikerekedik valami, s foképp, több lehet így a lelki gazdagság - jegyzi meg Kerezsi János, megállapítva azt is, hogy a legnagyobb veszélyt a falu elöregedésében látja.
Igen, lesz valami. De ehhez vállalkozó szellemu, a közösségért tenni akaró és tudó emberek kellenek. Lelki és szellemi értelemben vett kezdeményezok, de egy kicsit álmodozók, nagyra nézok is. Mint ahogy a Bikmakk egyesület is szemet vetett a teleház mögötti omladozó csurre, arra gondolva, bizony azzal is lehetne kezdeni valamit, nyaranta táborozók lakhatnának ott, akár fedelet, oltalmat jelenthetne kulturális eseményeknek. (Követheto példa: a magyarországi Kárászon nagy leleménnyel alakítottak egy csurt amolyan ,,pajtaszínházzá”, a vállalkozás sikerrel járt.) Mint ahogy az sem vitás, falvaink szellemet csábító rendezvényekkel, akár muvészeti fesztiválokkal is közelíthetnének az idegenforgalmi kínálat irányába, a bejáratott, sörhabos falunap mellé mást, sajátosat is tálalhatnának. Valami kulturális ínyencséget.
Miért ne juthatna fo szerephez Bikfalván is, máshol is a hajszálgyökereket erosíto szép szó, tiszta hang, láttató kép?
Mózes László