
Porta eredeti szépségében
Zsigmond László és családja kisbaconi háza az erdovidéki ,,szászos” építkezés szemrevaló és korával is tekintélyt parancsoló épület, utcai oldalán a metszett teteju timpanon koszorújában olvasható az építés éve: 1852. Tisztesség a Zsigmond família minden tagjának és felmenoiknek, akik az épület felújítása és toldása alkalmával respektálták oseiket - és önmagukat -, s a ház utcára nézo, díszes falát eredeti szépségében megorizték. Aláfalaztak, az épületbelsoben a korhadt pincegerendákat betonfödémre cserélték, de az épület külso csínja megmaradt.
Ezt nyomatékkal mondom, mert ha egy ilyen archaikus jellegu épületet valamilyen divatnak hódolva a hasonlóak sorából ,,kiütnek”, képletesen szólva ,,összeomlik” az egész utcasor, s a falu többé nem ismer önmagára.
Az épület egyik belso toldása sem mai, az oldaltimpanon évszámaként 1898 szerepel.
Zsigmond László nyugalmazott tanító, a ma már egyre ritkuló ,,falusi tanító bácsi” típus, amíg dolgozott, akkor is a gazdasággal, az állatokkal kelt és feküdt. Meséli, hogy amikor a baróti gimnáziumban Sándor fia valamilyen közmunkán kaszát vett a kezébe, az osztályfonöke rögtön megjegyezte, hogy ennek a legénynek az apja gazdaember. S monda a fia, hogy tanító.
A porta belso udvara ismét szászosan: csurrel, istállóval zárt. A hátsó kertbe a csurkapun kell közlekedni. Ez a lakóépületektol annyira elkülönülo, hogy amikor valami kasmatolást hallottak a csur mögött, s hátramentek a sötétben, hogy megnézzék, mi lenne az, a medve éppen a méhkaptárokat riktolta. Belemarkolt az összetörött kaptárba, és a lépet méhestol habzsolta.
A vadakról lévén szó, megtudom, hogy Sándor fiával együtt tizenhat hektáron gazdálkodnak, de a törökbúza-termesztéssel már rég felhagytak, mert a vaddisznók és a medvék tönkretették a termést. A rekordok könyvébe kívánkozik, hogy a gazda egy nyáron, oszelon hatvan napig orizte a harmincöt árnyi krumpliföldet. Kiabált, kopácsolt, mindenféle zajt keltett, s két kutya is segítette. Egyszer próbált elmaradni - Székelyudvarhelyen volt, valami iskolai találkozón -, s amikor éjjel 11 órakor kiment a mezore, a vadkan és a csorda nem benne volt a pityókásban?
Kotömbök és koedények
Visszatérve a Zsigmond-portára, friss olvasmányélményemre bukkanok: a kút ,,betonkávája” mellett óriási faragott kotekno. Éppen ázik benne valami munkanadrágféle, amelyet a gazda fotózás elott kiemel.
Kisbaconban és Magyarhermányban alig van porta, ahol ne találni különbözo formájú és urtartalmú itatóvályúkat, koedényeket, láthatunk akár két méter hosszú lépcsofokokat is, szép faragású sírköveket és egész Erdovidék területén egyetlen kotömbbol faragott kapuszereket (három kapulábat) - olvastam nemrég Boér Imre magyarhermányi monográfiájában.
Boér Imre felleltározta egész Erdovidék faragott koállományát, munkájában ennek monografikus feldolgozása is példaértéku, s kívánatos lenne, ha a jelenlegi technikai ,,fogásokkal” - körfurészes kovágással, kometszéssel - újra ,,divatba” lehetne hozni ezeknek a muvészi elemekkel is díszített kotárgyaknak az igényét.
A Magyarhermány határában található kácsosréji Napozóko 4,5 négyzetméter felületu, az átmelegedett ko kánikula idején kedvenc napozóhely. A karulyosi Kodob három andezittömbbol áll az erdei legelon, a két szélso koelem nem mozgatható, a közbülso, V alakú résben mozgatáskor tompa hangot hallat, amely dobra emlékeztet, és szélcsend idején messzire hallatszik. A nagynyíresi Asztalko hatalmas tömegével és terjedelmével kápráztatja el az arra járókat, felülete mintegy 60 négyzetméternyi.
A véletlen muve, hogy egy otthoni olvasmányélménnyel most a helyszínen szembesülök, s Kisbaconban az jár az eszemben, hogy a baróti új múzeumnak - de más intézménynek, iskolának, alapítványnak - fel kellene figyelnie ezekre az értékekre (ha eddig nem tették meg), hiszen munyelven szólva olyan térplasztikai alkotásokról, népi installációkról van szó, amelyekhez hasonlókat, ha muvészember ötöl-hatol elo, modern kiállítástermekben csodál a nagyvilág.
Erdovidék hegy alatti falvaiban egyetlen udvaron is megtalálható - még megtalálható - egy-egy ilyen kotár, amely nem csak funkcionális építmény, edény, hanem az ösztönös muvészi érzék és a székely virtus is beleépül, mert egyetlen kobol, vésovel és kalapáccsal egy kútkávát - kogárdolást - kifaragni nem akármilyen bravúros cselekedet, s egy muvészien kifaragott, két méter húszcentis egyetlen elembol készült kokapuláb se kutya.
Zsigmond Lászlóval felkerestük a bodvaji kohót is. A Fenyoshegy tövén felül a még lombtalan cserésbol és bükkösbol ránk köszöntek a hatalmas kotömbök, a vöröses andezit- s az ugyancsak vulkáni eredetu ,,Eros Pista”-sziklák, amelyeket sem a patak vize, sem a fagy és a meleg nem tud szétmálasztani. Én balga, eddig azt hittem, hogy van valahol egy olyan hely, kobánya, ahol a hermányi követ bányásszák, pattintják, mint a homokkövet a Perko oldalában. Zsigmond László társaságában derült ki számomra, hogy ezeket a sziklákat a magyarhermányi erdokben a hegyoldalakból feszegetik ki, majd erre alkalmas helyre eregetik, hogy a ko erét megkeresve feldarabolják.
Mikor Szinérváralján a bibliafordító Sylvester János után kutattam, akkor láttam, hogy az ottani nagy híru fekete bazaltot, amely csiszolva a márvány benyomását kelti, szintén ilyen vándorkövekként kaparják ki a hegyoldalból, ami azt jelenti, hogy egy vulkáni kitörés szétszakította és ,,széthajigálta” a kové szilárdult magmaburkot.
Keresünk és találunk is számos ilyen sziklát. Van, amelyiket az erózió takar ki - elvásik mellole a talaj -, van, amelyiket emberi kéz emel ki. A sziklák mindenike egy-egy térplasztikai alkotás. Svédországi utam során láttam, hogy ott a morénaköveket - az egykori geológiai eljegesedés hatalmas görgeteg köveit - mekkora tisztelet övezi. A beépített területeken is a helyükön hagyják - vannak kunyhó, ház nagyságúak is -, vagy a portára, a porta elé szállítják.
Megkérdeztem Zsigmond Lászlót a portáján található hatalmas kotál mellett, hogy télen a belefagyott víz nem repeszti szét? Nevetett: avval nem kell törodni. Nem árt annak se fagy, se forróság.
A kisbaconi gazdaember Moldvában
Zsigmond Lászlóval 1995-ben beszélgettünk. A gazdálkodás térképe az arcán - írtam akkor. Egészségesen cserzett bor, erdon-mezon sminkelodik az arca, s a beszélgetés fonala is mindegyre a gazdálkodás köré bogozódik.
- 1952-ben végeztem Székelykeresztúron. Tizenhét éves voltam. Az elso lépést abban az évben tettem meg Bákóba, az akkori Magyar Népi Szövetséghez. Vártak már: Lujzikalagorából benn volt egy tehénszekér, s avval mentünk ki. A tanítók is vártak. A gyermekeket, akik ott jártak, a környéki iskolákból gyujtötték össze. Én orosz nyelvet tanítottam. Az érdekesség az volt, hogy a hetedik osztályosoknak körülbelül negyven százaléka annyi idos volt, mint én. Még idosebbek is voltak. Mondták is néha-néha a gyermekek, hogy ,,ját”. (Pajtikám.)
- A gyerekeket milyen névvel írtátok be a katalógusba?
- Voltak kellemetlenségek. A neveket visszamagyarosítottuk. Nem talált az anyakönyvi bejegyzéssel…
Internátusban laktunk. Bodnár Endre kollégánk volt a fomester. Nemcsak Kalagórában, hanem az egész Csángóföldön. Érdekes volt például az internátusban, hogy nem kenyeret ettünk, hanem puliszkát. A szakácsno akkora puliszkát fozött, mint egy vékásfazék. Voltunk vagy hetvenen. Három nagy puliszkát az asztalra kiütött, melléje ott volt a fuszulykaleves, erdélyi, moldvai savanyú ételek is voltak. Például bors (ciberekorpával savanyított leves)…
Mikor 1955-ben készültünk a tanév megnyitására, akkor rengeteget dolgoztunk a mezon. Kaptunk egy háromhektáros területet. Mi muveltük meg a gyermekekkel, hogy az internátust fenn tudjuk tartani. Volt egy bácsi, akinek volt két tehene. Ezzel szántattuk meg a földet. És hordtuk a vizet a zöldségre. Öntöztünk. Káposztát, pityókát termesztettünk. Répát kapáltunk. A hagyományos munkálatokkal tudtunk boldogulni csak. Emlékszem, betakarításkor Gyimesbol jött egy szekér. Kukoricával fizettünk. Egy régi malom volt. Ott oröltük meg a kukoricát. Jó puliszkalisztet orölt.
1955. szeptember 30-án az iskolát felszámolták. Addig fúrták jobbról-balról, amíg sikerült megszüntetni. A nép nem akarta a román iskolát, de a vezetok, a tanügyiek megfúrták keményen.
Zsigmond Lacinak - akit a középkorú vagy a hetven felé tartó emberek is tanító bácsinak szólítanak -, szóval a tanító bácsinak most is a gazdaság felé forog az esze kereke, s erre áll rá a nyelve is. Arcráncai sem mélyültek, az az érzésem, hogy egy tucat esztendo alatt sem változott ez a nap aszalta, szélfútta arc.
S a kisbaconi magyar ember tartása is olyan, mint amilyennek lennie kell. A bodvaji kohó mellett, mikor arról beszél, miként szól itt a kórus ajkán a Gábor Áron rézágyúja, kigyúl az arca, s azt mondja, ennek a völgynek olyan kiváló az akusztikája, hogy a Feketehegy magasába is eljut innen a hang.
S annak a híre is, hogy a magyar hadügyminisztertol itt kérdezték meg: maga mit keres itt?
Sylvester Lajos