
A Szent György-napok egyik meghatározó, szemnek és léleknek egyaránt kedves színfoltja volt a gyergyószentmiklósi Csabafiak Hagyományorzo Egyesület városi jelenléte, Olt menti lovasbemutató-sorozata. Nem csak az öt alkalommal megtartott rendhagyó történelemóráról van szó, arról, ahogyan katonáskodó székely oseink módjára élcelodve, de mégis komolyan lustrát tartottak, viselet- és fegyverbemutatóra, lovasharc-ízelítore, jurtalátogatásra invitálták az érdeklodoket, hanem arról is, hogy a látogatókat mindig barátságosan, jó kedéllyel fogadták, s meséltek nekik arról a korról, amit éppen feleleveníteni próbáltak, a gyermekeket lóra ültették. És nem csak azért tették ezt, mert céljuk oseink lovas kultúrájának felélesztése és terjesztése, hanem azért is, mert ez számukra öröm, jó hangulat és minoségi kikapcsolódás. Lételemük a múlt, onnan merítenek, abból töltekeznek, mégis eleven, életízu mulatság ez a javából, jövobe tekinto férfias játék itt, a végeken.
Szenvedéllyel, lóháton
Huj, huj, hajrá! felkiáltással kiugranak szürkésfehér paripáikkal a városból oket visszakíséro rendorautó mögül, átlovagolnak az Olt töltésén, majd megállnak ideiglenes szentgyörgyi lakhelyüknél, az Árpád-sávos zászlóval díszített jurtánál. Rövid piheno, kupaktanács, majd a hat, történelmi öltözékben feszíto csabafi ismét kezdi a lovasbemutatót. Bátorság, ügyesség, bravúr mind a korabeli fegyverek forgatásában, mind a lovaglásban. Közben egymást is ugratják, nem csak félvér lipicai lovaikat, finoman élcelodve, miközben a közönség ritkán látható mutatványoknak, hagyományos magyar harcmuvészetnek - lovas íjászat, botforgatás, szablyás és kopjás roham - tapsolhat.
A tucatnyi lelkes emberbol álló csapatban Köllo Miklós foglalkozik a harcászati tudományokkal, a lovaglás és fegyverhasználat mellett o a történeti kérdések kutatója, múzeumok rendszeres látogatója, fegyverek s öltözékek után örökösen keresgélo. Gáll Csaba huszonkilenc ló tulajdonosa, a Gyergyószentmiklós melletti Hipparion lovas turisztikai központ vezetoje, Tölgyesi Béla neve pedig réz- és kézmuvesként kerül említésre, övé a tekintélyes, ám könnyen szállítható jurta. Valójában azonban a közösség a lényeg, ahol talentumaikat összeadva jól kiegészítik egymást, s miként Gáll Csaba megjegyzi, ,,az egész csapattechnikának az a titka, hogy sok olyan ember van benne, aki értéket képvisel, így tudunk egy, a nagyközönség számára is értékelheto bemutatót létrehozni. Ez csak így muködik, mi külön-külön egyenloek vagyunk éppen csak a semmivel.”
Erdélyi hadszíntér
A Csabafiak Hagyományorzo Egyesület 2002 óta foglalkozik kísérleti régészettel (ez egyebek mellett hadviselo eleink harci technikáinak kipróbálását, bemutatását is jelenti) - meséli Köllo Miklós. Céljuk a székely hadviselés és foleg a lófo székely hadviselés felelevenítése. Ez a társadalmi réteg a lovas nomád kultúrát és hadviselést még a XVIII. század elején továbbfejlesztve használta, orizte a honfoglalás kori elemeket, és ugyanakkor fegyverzetében is alkalmazkodott már a nyugati hadviseléshez, az íj mellett hegyes tor, kopja van a harcosok kezében, de a szablyát továbbra is használják.
Bemutatóikon korabeli fegyverek villannak, viseleteik a honfoglalás korától a Rákóczi-féle szabadságharc befejezéséig - tehát amíg önálló székely vagy erdélyi haderorol lehet beszélni - tartó idoszakra jellemzoek. Láthatók lovastechnikák, fegyverhasználat, ügyességi játékok, például karikázás (a lovasnak kopjájával bele kell találnia egy kiakasztott karikába, ez a Mohácsnál elesett II. Lajos kedvenc játéka volt), lovas játékok, mint a köböre - két kapura játszott, belso-ázsiai népekre jellemzo labdajáték, amit ma már csak egy darab borrel uznek a régebbi levágott kecskefej helyett. Viseletük erdélyi, a menték, dolmányok, nadrágok pontos dokumentálódás alapján készülnek, fegyvereik szintén a leheto legkorhubb másolatok. Ezeket részben a csabafiak készítik, részben Magyarország legjobb fegyverkovácsai. ,,Egy borzasztóan színes korszakot próbálunk felvillantani, ez kicsivel több, mint egy rendhagyó történelemóra. Eléggé kiváló lovasnak kell lenni, és még így sem mindig jön össze, mert ez egy eléggé nehéz, de viszonylag látványos lovas mutatvány”? magyarázza Köllo Miklós. A régi idok lustrája egyféle ellenorzés volt, kinek milyen a fegyverzete, milyen állapotban van a lova, közös gyakorlás is volt egyben, hadviselo oseink évente több alkalommal két hétig együtt gyakoroltak. Szabadparaszti vagy kollektív nemesi hadero volt, amely ,,állta a sarat”.
Bemutatóik követik tehát a lustra jellegét, ,,egymással heccelodve, barátságosan, játékosan, kicsit próbálunk hangulatot teremteni, célunk valójában az, hogy visszahozzuk a lovas kultúrát”. Abból indultak ki, hogy Magyarországon a lovas íjászat szép, értékes sport, ugyanakkor a baranta - a hagyományos magyar harcmuvészet - is egy jó megmérettetés, ezért érdemes oseink kultúráját visszakeresni. ,,Ha nekünk ez Székelyföldön szinte az utolsó idokig, az 1700-as évek közepéig megvolt, akkor a miénket kell elovennünk.”
Jurta kobozzal
- Tessenek bennebb fáradni, szét lehet nézni ? így invitálják borszegecselésu jurtájukba a látogatókat, ahol sütésre, fozésre alkalmas tuzhely lapul, a földön borök hevernek, az osotthon oldalára felfüggesztve íjak, nyílvesszok, fokos, láncos buzogány, más harci eszközök. Minden szerszám némi változtatással fegyverré alakítható, kezdve a közönséges ostortól a baltáig, a fegyverek, az öltözékek a célszeruség elvét követik, minden kelléknek funkciója van, s a fegyvereknek is megvan a saját logikájuk, jól kitaláltak, ráadásul, amit csak tudnak, azt maguk készítik el. És amikor éppen nincs bemutató, a jurta elott a csabafiak gyermekeket lovagoltatnak, a nagyobbak az íjakat próbálják. Nem ez a legfontosabb, de pénzéhes világunkban lényeges: türelmesen, önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül teszik.
Ahhoz persze, hogy ilyen arzenál gyuljön össze, pár lelkes embernek néhány év során elég sok anyagi áldozatot kellett hoznia, hiszen egy harcos teljes fegyverzete akár egy autó árát is jelentheti. Erdélyre jellemzo fegyvereik, harci viseletük múzeumi anyagok, leírások, oltárképek, szobrok alapján készülnek. Például a szász vidék oltárképein nagyon sok viselet látható, ami nekik ,,éppen talál”, mentezsinórozást dokumentáltak már a brassói Fekete-templomból, van egy tegezük, amelyet a székelyderzsi Szent László-legenda kunjáról mintáztak, egyik lándzsájuk eredetije pedig Fogarason, a várban található. - Nagyon jól tudjuk, melyik viselet honnan származik, fegyvereink is így készülnek, ez egy kicsit bolondság, de ha lúd, legyen kövér ? mosolyog Köllo Miklós, s megjegyzi, vannak hangszereik is, korabeli zenét is tudnak játszani, foznek Bornemissza Anna szakácskönyvébol, receptek után is kutattak. Aztán kézbe veszi kobozát, s megpendíti: Nagybánkai Mátyás 1560 tájékán írt dala, Tinódi Lantos Sebestyén egyik muve hangzik el, és természetesen Balassi Bálint irodalomórákon tanított sorai: ,,Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?”
Kulturális híd
S hogy miért éppen lovas kultúránk továbbéltetését választották? Azért is, mert ,,ezt szinte mindenki jókedvvel teszi, ez egy jó játék”. Köllo Miklós - aki, amikor éppen nem lovon ül harci díszben, tervezo építész - úgy véli, ha valaki magyar emberként íjat vesz a kezébe, ,,valami nagyon osi ösztönnel játszik, minden gyerek szívesen nyilazik, közülünk is mindenki, és felnottként is pont ilyen megnyugtatást jelent az íj”. Harmincegy évesen ült lóra, azt mondta, ki kell próbálni, kiderült, az is ,,egy nagyszeru kapcsolat, lóról egészen másképp látszik a táj”. Így e ketto együtt olyan vírus, amely ha valakit megfertoz, rendszeresen visszatér. ,,Azon túl, hogy hobbi, sok munkával járó, nagyon jó kikapcsolódás mindannyiunk számára, de megéri, mert nagyon jó a hangulat, végigkacagjuk az edzéseket.”
Bemutatóikkal román vidéken is megfordulnak, a román emberek is el tudják ezt fogadni, érdekli oket. Karánsebesen például az ortodox püspök egy órán át követte musorukat, azaz ,,kulturális híd lehet egy székely hagyomány, s ez azért nem elhanyagolható”.
Igaz, Szentgyörgyön sem mindennapi látvány egy lovas bevonulás a városba, Köllo Miklós szerint olyan, hogy ,,megmozgatja az embereket, mert a vérükben van a ’48-as forradalom, a huszárok, a könnyulovasság”, Gáll Csaba pedig úgy véli, amikor megjelennek a városban, ,,igazi fölemelo érzés, mindenki éljenez, egyszeruen nem tudják, hova tenni, hogy ennyi fegyverrel, lovon meg lehet jelenni valahol”. Persze, lovas kiszállásaik pénzbe is kerülnek, Szebenben több mint kétszeresét kapják, mint itt, mert lovakat, embereket kell szállítaniuk. Mondják, az itteni városünnep anyagilag körülményesen jött ki, ,,de úgy gondoltuk, el kell jönnünk ide, itt kell lennünk magyar emberek között, mert ha Karánsebesben megfizették, akkor abból a pénzbol ide is el tudunk jönni”.
Cselekvo emberek
A bemutatókhoz a 35 esztendos Gáll Csaba biztosítja a paripákat, ízig-vérig lovas ember, gyermekkorától ennek a szerelmese, lovassporttal, díjugratással kezdte. ,,Voltam Magyarországon, Németországban, én jártam mindenütt a világban. Tudtam, haza kell jönnöm, és Székelyföldön kell valamit kezdenem, a szüloföldemen. Azt mondtam, másnak nem megyek el dolgozni, és nagyon messzi távlatokban átláttam, hogy a lovas turizmusban van egyedül jövom, abban kell nagyon jónak lenni, a legjobbnak.” Kilencedik éve állt saját lábára, ma már ebbol él. Nem volt könnyu, de szabad ember, akinek mindennapi élete a ló. Szenvedélyével kel és fekszik, lovastúrákat vezet ,,szerte Erdélyországban”.
Köllo Miklós nem csak azt szeretné, hogy Erdélyben is legyenek fegyverkovácsok - jó íjkészítok ugyan már vannak -, hanem azt is, ha kialakulna a hagyományos cserépkészítés, élhetne tovább a kovácsmesterség. ,,Ott tartunk, hogy restaurálni kell egy épületet, és ez azért luxus, mert nincs mesterember. Ezeket a mesterségeket éltetni kellene, ami a miénk, azt nagyon könnyen eldobjuk.” Egyébként o maga arra készül, hogy Gyergyócsomafalván rendbe tegye nagyszülei házát, mert ,,építészként, aki restaurálással foglalkozik, azt tartom, hogy Erdély értelmiségének csod új házat építeni, amikor annyi jó régi ház megy tönkre. A feladat: egy ilyen régi házat praktikussá tenni, bemutatni, hogy ez egy érték, ennek nem kell eltunnie. Nem az a lényeg, hogy nagy háza legyen az embernek, amit nem tud belakni, hanem hogy kis helyen meglegyen a békessége.”
Dohos, áporodott magyarkodásnak nyoma sincs derék vitézeink háza táján, jó eroben lévo, ép, egészséges lelkületu emberek viszonyulása ez világunkhoz. Az egészben az a szép és felemelo, hogy mindez játékosan könnyed, mégis nemes, gyökerekhez vezeto. Barátságos, élcelodéseikben is kedves emberek a gyergyói csabafiak, ünnepeinknek rangot, méltóságot adnak. Huj, huj, hajrá!...
Mózes László