A háború végeTörténelmünk: Élet a csipkésdrót mögött

2007. május 10., csütörtök, Archívum 2003–2007

Emlékezik Szoke Vince, Haraly
Katonaévek az árkászoknál
1920. július 19-én születtem Zabolán. 1941. október 20-án vonultam be katonának Kézdivásárhelyre, a 24-es székely honvéd határvadász zászlóalj árkászszázadához. Ott voltam 1944-ig katonaként. Közben 1943-ban, amikor a németek megszállták Magyarországot, az volt a terv, hogy szembeszállunk velük, de sajnos, nem így történt, ezért nem lehettünk a gyoztesek között. Horthy azt akarta, hogy álljanak szembe a németekkel, de terve nem sikerült. 1944. március 20-a körül, amikor bejöttek a németek, engem a századparancsnokom, Dobos Gyula fohadnagy megtett vonatparancsnoknak, és eloléptetett szakaszvezetonek. Kisebb fokozattal nem lehettem volna vonatparancsnok. Átvettem a parancsnokságot, és Sósmezore mentünk. Ott lövészárkokat ástunk, és aknakutakat létesítettünk olyan helyekre, amelyeket nem lehetett kikerülni. Elérkezett augusztus 23-a. A román határtól mi alig ötszáz méterre voltunk letáborozva. Egész nyarat ott töltöttük. Amikor Románia kapitulált, nekünk ki kellett onnan vonulnunk. Bejöttünk Bereckbe, ahol a zászlóaljunk harci állást vett fel az oroszok ellen. Gobicza Lajos ormester volt a muszakiak vezetoje, kiképzoje. O és a beosztottjai érintoaknákat telepítettek bizonyos helyekre, ahol feltételezésük szerint az ellenség el fog haladni. Ez olyan akna volt, amit a gyalogság ellen használtak. A tányér­aknákat jármuvek ellen telepítették. Harminc és kétszázötven kilogramm között lehetett azokat beállítani. A berecki vasútállomás közelében voltunk házaknál letáborozva. Azt a parancsot kaptuk, hogy vonuljunk be Kézdivásárhelyre. Csak az utóvéd maradt hátra. A laktanyaudvarra mentünk, útközben a málhás lovakon a fozoládákban elkészült az ételünk. Siroki Béla zászlós azt mondta, hogy nincs ido megenni az ételt, hanem azonnal indulunk a Katrosa felé. A csajka tartalmát elöntöttük, nem tudtuk megenni az ételt. Elindultunk. Édesanyám, szegény bejött Kézdivásárhelyre, hogy találkozzék velem. Elindítottam a szekereket a Katrosa felé, és én kerékpárral visszamaradtam, hogy beszélgessek édesanyámmal. Elbúcsúztunk, s többet nem találkoztam vele. Kézdiszentléleken értem utol a csapatomat. A zászlóaljunknak tizenhárom alakulata volt. Volt közötte négy puskásszázad és egy erodszázad is. Egy kilométerre a Katrosától szembe jött velünk lóháton egy magyar katonatiszt a legényével. Kérdezte, milyen alakulattól vagyunk. Azt tanácsolta, hogy forduljunk vissza, mert Jakabfalva tele van orosz partizánnal, ezért ne menjünk tovább. Megfogadtuk a tanácsát, és visszafordultunk. A Katrosáig jöttünk, ahol lepihentünk. Az oroszok a hegyekrol lotték a völgyet. Kovárra mentünk. Két-három napig voltunk ott. Közben kiderült, hogy az orosz partizánok tulajdonképpen magyarok voltak, akik fogságba estek, oket képezték ki és küldték Erdélybe. Nem voltak sokan. Nem tudom, hogy mi történt velük.
Mi tervszeruen vonultunk vissza Marosvécsig. Ott nagy harcok voltak. Annyi volt az orosz katonákból a halott, hogy egymásra rakták oket. Sok fiatal is volt közöttük. Marosvécsen egy vasárnap reggel reggelizni akartunk, amikor megérkezett egy teherkocsi. Leszállt róla egy zászlós, és kereste az árkász század vonatparancsnokát. Je­lentkeztem nála. Mondta, hogy hoztak két halottat, akik elozo este haltak meg, és beszéljek a pappal, hogy temesse el oket. Levették oket, az egyik nem tolünk, hanem a tölgyesi 21-es századtól volt. A másik egy szakaszvezeto, o hozzánk tartozott. Idecspataknál haltak hosi halált. Beszéltem a pappal, aki el is temette oket a hegyoldalon lévo temetoben. Az oroszok közben aknáztak minket. A pappal együtt mi is elszaladtunk onnan. Elmentünk Szászpéntekre, ez Teke mellett van. Szászpénteken románok, Tekén pedig szászok laktak. Ott találkoztam az öcsémmel, o is be volt híva katonának. O a távbeszélo szakasznál szolgált. Ennek a zászlóaljnak Sepsiszentgyörgyön volt a székhelye. Volt vele egy gelencei is. Két-három napra rá még találkoztam az öcsémmel. Az egyik rajparancsnoknak a lábát feltörte a lábbelije, és én kellett volna menjek helyette a tuzvonalba. Gondoltam, egyet rövidítek, a katonai térképemen még az ösvények is fel voltak tüntetve.
Fogságban
Mentem az ösvényen, és az oroszok elfogtak. 1944. szeptember 10-én estem fogságba. Dorna Vátrára kísértek. Az oroszoknak hihetetlen tájékozódási képességük volt, az erdon keresztül mentünk, de nem tévedtünk el. Ott egy pincébe zártak be, ahol már sokan voltak. Valamit közben enni is adtak. Én a pince torkában kaptam magamnak helyet. Közben kihallgattak az oroszok. Egyik éjszaka szólítottak vagy tízet, engem is közöttük. Egy iskola pincéjében voltunk. Felvittek egy osztályterembe, és azt mondták, hogy átvisznek egy másik parancsnokságra az elbocsátó bizottság elé, majd onnan hazaengednek. Én ezt már nem tudtam elhinni. Jött egy teherautó, amit zsúfolásig megtöltöttek foglyokkal. A Kárpátok túlsó felén visszahoztak. Amikor megvirradt, láttam a piros-fehér-zöld színre festett határorbódét, ami akkor már üresen állt. Borszékre hoztak. Egy katona kísért minket. Ahogy jövögettünk, a katona bement egy házhoz. Szállást kért nekünk, de nem értették, mit akar, mert a magyarok nem tudtak oroszul. Megszálltunk egy háznál. Beterelt az egyik szobába. Az erdotol alig száz méterre voltunk. A katona elment, és egy juhot hozott a seregbol. Levágta, és intett nekem, hogy menjek oda, nyúzzam meg. Úgy is történt, a juhból estére finom vacsora készült. Mondta a katona, hogy bemegyünk Maroshévízre, ahol elengednek minket. Vacsora közben azt is mondta az orosz, hogy írjunk levelet haza, majd a háziak felteszik. Szeget ütött a fejembe, hogy ha másnap elengednek, akkor miért kell nekünk levelet írni. A magyar hadseregben nem volt divat a hazugság, de az oroszok nekünk hazudtak. Elszökhettem volna, ismertem a vidéket, de gondoltam magamban, hogy én igaz­ságosan megyek haza. Nem szöktem el. Reggel elindultunk Maroshévíz felé. Maroshévízen bevittek egy terembe, de ott már nem volt szó arról, hogy elengednek. Tiszta gyalog hoztak Brassóig. Útközben az egyik falun mentünk keresztül. Éppen vasárnap volt, az emberek misére mentek. Egy fiatal pár is a templom felé tartott. Az orosz katona megfogta a férfi karját, és beállította a sorba. A fiatalember azt hitte, hogy viccel, és amikor ki akart lépni a sorból, az orosz ráfogta a fegyverét. Nem engedte el. Akkor derült ki, hogy éjszaka elszökött közülünk egy fogoly, s neki kellett a létszám. Brassóban a kicsi állomásra vittek. Ismertem a várost, tudtam, hol vagyunk. Katonaruhában voltam, nem tudtam elszökni. Aznap csak egy társamnak sikerült a szökés. Bevagoníroztak, és Foksányba vittek. Ott egy hétig voltunk. A szökés gondolata ott is foglalkoztatott. Civil ruhát is szereztem. Amikor meg akartam volna szökni, felsorakoztattak, és kivittek az állomásra. Bevago­níroztak. Nappal ment a szerelvény, éjszaka mellékvágányra terelték, s csak miután megvirradt, indultunk tovább. Száztízen voltunk egy vagonban. Négyen összebeszéltünk, hogy megpróbálunk kiugrani a vagonból. Németek és magyarok voltunk vegyesen.
Szökés a vonatról
Éjszaka felszakítottuk a vagon oldalán lévo deszkát azon a részen, ahol a szükségletünket végeztük el. A szerelvény már nagyon le volt lassulva. Kiléptem, és akkor egy nagy ütés érte a fejemet. Egy jelzotáblába vertem bele a fejemet. Sikerült leszökni a vonatról. Folyt a vér a fejembol. A társaim is leszöktek, de csak hárman kerültünk össze. Csernovic közelében voltunk. Az erdon keresztül indultunk el. Az erdo szélén kicsi házikók voltak. Egyikbe bekopogtam. Mondtam, hogy civil ruha kellene. Mondta, hogy az apósa a szomszédban lakik, s kérjünk tole. A két ház között tíz méter sem volt a távolság. Jól fogadtak, rendesek voltak. Puliszkát foztek, és még pálinkával is megkínáltak. Reggel láttam, hogy a házigazda nincs otthon. Az asszony vetette a keresztet, hogy a férje nem akar minket elárulni. Féltünk, hogy katonákkal érkezik haza. Egyedül jött. Reggelit is adtak, és felcsomagoltak. Azt mondták nekünk, hogy a határ csak húsz kilométerre van. Mondta a gazda, hogy ha találkozunk valakikkel, mondjuk azt, hogy favágni megyünk az erdobe. Elindultunk. Az egyik hídon orbódé volt, benne egy katona. Levetkoztünk meztelenre, a szájunkba fogtuk a ruhánkat, úgy mentünk át a vízen. Szeptember vége felé volt. Olyan pirosak lettünk, mint a rák. Felöltöztünk, és ismét útra keltünk. Az erdon keresztül mentünk. A másik két társam magyarországi volt, erdot nem nagyon láttak, féltek is az erdoben mászkálni. Az erdo szélén jövögettünk. Bementünk az egyik bunkerbe, tüzet tettünk, és én elégettem a nálam lévo összes fényképet, hogy ha elkapnak, ne találják meg nálam. A negyedik társunk véletlenül ránk talált, o is odajött a bunkerhoz. O erdélyi volt, s így már négyen lettünk. A határ mentén valami gyerekek teheneket oriztek. Láttam, hogy az egyik gyerek szalad be a lövészárokba, majd vissza. Kémgyermekek voltak. Csak a látszat kedvéért tettek úgy, mintha a marhákat oriznék, holott a szökevényeket figyelték. A határ már nagyon közel volt. Az oroszok észrevettek. Kiáltották, hogy álljunk meg. Én a harmadik voltam a szaladók között. Kezdtek loni minket. Az elso kettot meglotték. Mi megálltunk. Kihallgattak, majd berekesztettek a disznóólba. Aznap vágták le a disznót, még látszott a friss vér. Hideg volt éjszaka. Reggel két órán át vágatták velünk a fát. Román tolmácsot is hoztak.
Ismét az oroszok fogságában
Csernovicba vittek, ahol egy fogdába kerültünk. Ott egy hétig lehettünk, majd ismét bevagoníroztak. Kijevbe vittek, a 62/4-es hadifogoly lágerbe kerültem, ahol négyezer fogoly volt. Kijevben huszonhárom láger volt. A miénk volt a legnagyobb. Akkora területen feküdt, mint Haraly. Bunkerláger volt. Amikor megérkeztünk, karanténba helyeztek huszonegy napig. Egy bunkerben százan voltunk. Románokkal kerültem össze. Én olvastam fel nekik a Moszkvában nyomtatott román nyelvu hadifogoly-újságot. Többen elhatároztuk, hogy muhelyt nyitunk, ahol irodai felszerelést és egyéb apróságokat csinálunk. 1944 karácsonyának nagyhetén áthelyeztek a hatos lágerbe, az valóságos halálláger volt. 670 fogoly volt együtt. Azok helyett, akik elpusztultak, velünk pótolták fel a létszámot. Háromemeletes épületben aludtunk. Nagyon sok volt a tetu. Amikor benyúltam a hónom alá, ötöt-hatot is kivettem egyszerre. Csak egy 10x10-es udvara volt. A halottakat a felso emeletre vitték, mert az üres volt, s amikor összegyult egy kocsira való, akkor tiszta meztelenre vetkoztették a hullákat, és elszállították, valahol eltemették oket. Egyszer engem is elküldtek halottakat szállítani. A következo év tavaszán már mindenki nagyon le volt gyengülve. Asztalos voltam, hát egyszer nekifogtam hegedut készíteni. Mintám nem volt, de megcsináltam vagy kettot. A politikai tiszt arra kért, hogy csináljak a fiacskájának egy háromnegyedes hegedut. Olyan juharfát hozott, amilyent kértem. Mintát is hozott. Nagyon meg volt elégedve a munkámmal. Nem tudta eldönteni, melyik az eredeti, amit o hozott mintának, én pont olyant csináltam neki. Az orosz lágerparancsnok is meglátta a hegedut. Azt mondta nekem, hogy ad nekem propuszkát, és ki fogok menni a hangszergyárba, ahol napközben fogok dolgozni. Elkezdtem dolgozni, nagyon sok gitárt készítettem. 1945-ben még nem lehetett levelezolapot sem írni.
1946-ban már megengedték, hogy hazaírjunk. A lágermuhelyben hetvenhatan dolgoztunk. Készítettem egy jó hegedut Siklós Lászlónak, aki a klasszikus zenekarban játszott. Négy zenekar volt a lágerben, a németeknek külön, a magyaroknak is külön zenekaruk volt, nem egy, hanem három, egy cigány-, egy dzsessz- és egy klasszikus zenekar. Szórakoztatták a foglyokat. Színpadot is építettünk. A bunkerlágerben rengeteg patkány volt. A falak deszkával voltak kibélelve. A bunkereket a németek csináltatták az orosz hadifoglyokkal, amikor elfoglalták Kijevet. Azután mi kerültünk oda. Amikor lefeküdtünk, a patkányok szaladgáltak keresztül az arcunkon. Minden este megszámoltak bennünket. Ameddig mi kint voltunk, addig a patkányok ellepték a bunkert. Telt-múlt az ido, az oroszoknak is sok gitárt készítettem. A munkám után értékeltek. A hatos lágerbol szabadultam meg 1948-ban. Amikor engedték haza a magyarokat, minket nem engedtek el, mert azt mondták, hogy mi közben román állampolgárok lettünk. Amikor a románokat engedték haza, akkor minket azért nem bocsátottak el, mert magyarok voltunk. Elmentem egy társammal kihallgatásra a lágerparancsnokhoz, hogy tudjuk meg, mi lesz a sorsunk. Azt mondta a százados, hogy éppen akkor tárgyalnak az erdélyi magyar foglyok sorsáról. Mondta azt is, hogy hamarosan haza fogunk menni. Három hét múlva következett be a várva várt nagy nap. Az orosz lágerparancsnok gondoskodott arról, hogy én is bekerüljek a soron következo hazamenok közé. 1948. április 28-án érkeztem haza. Jászvásárig hoztak vonattal, ahol átadtak a román hatóságoknak.
Iochom István
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép