
A nagy háború utáni elso tanévkezdés napjaiban, 1945 oszén a Kantai Nagy Mózes Római Katolikus Fogimnázium akkor sportpályányi udvarának hátsó részében, a még szét nem lapátolt óvóhely - bunker - tetején az iskolapadok törött öntvény- és deszkaelemei között két, a kisiskolás korból még ki sem kecmergett elsos gimnazista önfeledten játszott, akárcsak otthon, falun a háború után hátramaradt ringy-rongy és roncsok között, rá se hederítve, hogy egyik pillanatról a másikra az iskolaudvar kiürült. Az egyik fiúcska én voltam. El sem jutott a fülünkig, tudatunkig, hogy becsengettek, mert a mi alsócsernátoni alsó falurészi kisiskolánkban se csengettyu, se csengo nem volt. Mikor a tanító néni úgy látta, vagy úgy gondolta, hogy az iskolapadok kalodájában már nincs értelme ezeket a nebulókat tovább szorongatni, ,,kicsapott” a szegény emberek házaitól semmiben sem különbözo iskolaépület udvarára, ahol mi még a falusi fiúk számára is túl legényes játékokba kezdtünk, mint amilyen a célba dobás - a bécsi döntés után akkor kezdték felújítani a makadám utat, volt kavics boven -, métázás, piculázás, likbavetosdi, és ehhez hasonlók. Mikor Katica tanító néni minden idomérés nélkül úgy vélte, hogy eléggé kihelytelenkedtük magunkat, kiállt az iskolaajtó küszöbe elé, és összecsapkodta a tenyerét. Mi, rosszcsont kölykök ezt az akkori ,,kommunikációt” tökéletesen értettük, és hol vonakodva, hol ujjongva beültünk a nyikorgó, kopott deszkapadokba.
Szóval, a nagy híru kantai gimnázium mesterséges bunkerdombján mi önfeledten hajigáltuk az iskolapadok törött fémelemeit, mint az akkori gyermekek többsége, játszottuk a háborúsdit - a Torja patakán túl még ott állomásozott a szovjet katonai helyorség -, s egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy egy, még ekkora távolságról is szálfa méretu bácsi erosen integet, hadonászva jelzi, hogy iramodnánk a számunkra hatalmasnak, bevehetetlen várkastélynak tuno iskolaépület felé.
Lihegve érkeztünk a hátsó bejárati nagykapu elé, ahol a szálfaember állt. Annyit kérdezett: Nem hallottátok a csengot?
Idonk sem volt se igazat mondani, se füllenteni, egyikünk fülét jobbról, a másikét balról fogta meg, s elindult velünk föl, a harmadik emelet B osztálya felé.
Nem volt ennek a fülfogásnak testi fenyítés jellege, de hosszú ember nagyokat lép, mi Alsócsernáton alsó iskolájában a sok széles lépcson történo közlekedéshez sem tehettünk szert elég jártasságra, s így fejünket félrebillentve, lépéseinket a langaléta termetu bácsi kádenciájához duplázva értük el a harmadik B osztály ajtaját.
És tanárunk, Fülöp Kálmán bácsi - mert ki lehetett volna más? - közben egy árva szót sem szólt. Nem fegyelmezett, nem dorgált, nem szidott, és nem fenyegetozött, hogy ha még egyszer, akkor így meg úgy.
Ilyen volt, és így történt az elso személyes és érzékletes találkozásom - sértés másokon ne essék - talán a legjobban tisztelt történelem-román nyelv és irodalom szakos tanárommal, késobbi igazgatómmal, tanfelügyelommel, kollégámmal és atyai barátommal.
Az a ,,füles incidens”, ez a szó nélküli, de mégis ,,fülbemászó” história annyira rögzült emlékezetemben, hogy metaforává, jelképpé vált, akárcsak a most leleplezésre kerülo emléktábla, mert a magunk sokszor és sokféleképpen törött iskolapados életsorsát gondolatban újrajátszva, ott van ez a szálfaember - egy színes folyóiratot nézegetve a minap is erre gondoltam -, aki mint kölykét félto, de fegyelemre, önvédelemre, táplálékszerzésre idomító leopárd a nyakszirtje fölötti puha prémet fogai közé fogva a fára menekíti, hogy ezt is tanulja meg majd az egész életen hangzó becsengetések fegyelmének elfogadásához és elviseléséhez.
Kálmán bácsi bennünket, akik elobb csetlo-botló tanítványai voltunk, nem idomított, hanem - bármennyire közhellyé vált a szó - a fogalom legtisztább és legnemesebb értelmében nevelt, késobb is, miután igyekeztünk ,,mellé noni” tanári és egyéb pályáinkon is, oszlopemberként, szellemi tornarúdként ott volt mindig kezünk ügyében és értelmi közelségünkben.
Most is, de egy hosszú élet során is kutattam-kerestem, amikor erre alkalmam volt, hogy hol teremnek, honnan nonek ki ezek a példakép-emberek, s ezeknek különösen az az ,,alfaja”, akikre élo mivoltukban is fölnéz környezetük, nemcsak azért, mert termetre is magasak, szálfaszeruek, hanem foleg azért, mert belso tartásuk is ,,szálfás”, gerinces és nem szálkás, nem se hús, se hal, hanem, ismét mondásokban fogalmazva, hús-vér, csontos-gerinces emberek.
Fülöp Kálmán tanár úr, ennek a Csíkpálfalva néven szólítható falucskának szegény sorsú szülötte - a faluban van egyébként Fülöpök utcája is - talán az élet békés és háborús, harcos akadályait legyurve soha nem felejtette el, hogy honnan indult.
Korán érvényre jutó talentuma révén egyházi támogatással Csíkszereda nagy tradíciójú iskolájában diplomázott, ugyancsak efféle támogatással, a 20-as években, Trianon után, Kolozsvárott szerzett történelem, román nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Ismétlem: Trianon után.
És azt a nyelvet és történelmet, ami nem a miénk - és most ezt hadd ne részletezzem -, olyan szinten és hatásfokon tanította, amibol ma is okulniuk kellene az erre illetékeseknek, és foleg az erre hivatottaknak.
Kálmán bácsi - Fülöp Kálmán tanár úr - fegyelmezett, pedáns, barátságos és jó kedélyu férfiú volt. Ha történelem órája volt, higgadt fegyelmezettséggel ,,leadta az anyagot”. Azt is elmondta, ami nem volt igaz, de a program eloírta, s ami nem volt szájunk íze szerint való, mert bennünket gyaláztak, lefokoztak, nem a fülünket, hanem a nyelvünket huzigálták. Össze sem kacsintott az osztállyal, esetenként annyit mondott csak, hogy ,,ezt nem kell jegyezni”. És szólott Rákócziról, a kuruc-labanc harcokról, csetepatékról, s a história nevetséges helyzetein akkorákat kacagott, hogy remegtek tole az ablakok, ajtók. A nyelvtanulásról az volt a véleménye, hogy ha oseink itt telepedtek meg, és itt keveredtünk más népekkel, akkor a saját érdekünkben kell ismernünk az o nyelvüket, kultúrájukat is.
Mondtam - mások is mondani fogják -, hogy egyenes gerincu, szálfaember volt. A történelem legösszekuszáltabb esztendeiben, a 40-es, az 50-es, a 60-as években és a késobbiekben is minden körülmény között megorizte a maga emberségét és méltóságát. Fülöp Kálmán tanár úr nem adta kézjegyét akármihez. Országrészek ide-odacsatolását nem tévesztette össze azzal a névfirkával, amikor valamelyik diáknak a délutáni kimenojét kellett engedélyezni. A vallási és világi világban is megorizte eszményeihez a maga emberségét és huségét.
Nekem meggyozodésem, hogy ez a belso tartás, ez a kiállás tartott tole távol minden olyan kísértést, hogy politikai és vallási hit meg erkölcs dolgában ne kelljen térdet és fot hajtania - amire az elmúlt évszázadban annyi szomorú példa van. Egyénisége taszította a rosszat, eleve esélytelenné tette a gonoszt vagy a megtéveszto szándékkal közeledot.
A maga életútját és sorsát élhette újra, amikor nem csak a fülünknél - ez egyedi eset -, hanem az értelmünknél, érzelmeinknél fogva, nyelvünk és kultúránk elsajátíttatásával, ennek muvelésével és megbecsülésével vitt fel százakat a harmadik emeletre, amely a mi akkori zsenge korunkhoz mérvést akkor hatalmas szellemi magasság volt. Akkora, mint Csíkpálfalvától Csíkszeredáig, majd a Kolozsvári bölcsészeti karig megtett út völgyhídjainak átívelése, s onnan a Háromszéken, jelesen Kézdivásárhelyen családja és a köz hasznára fordított erofeszítés és eredmény megvalósításáig.
Ha most az égi mezokön, ahol már egy évtizede igazgatja sílécén a csomókötést - ha ott van tél egyáltalán -, vagy a kerékpár külloit egyengeti, és Tacitust meg a görög bölcseket idézi, igen nagyot nevetne az én fülemben máig visszacsengo fülhúzásos szimbólumon, pedig élete ilyen volt: az övéit akarta mindig magasabb szintekre léptetni, s ha ez sikerült, boldogabb volt, mint az, akivel ezt megcselekedte.
Mondtam: Csíkpálfalván van Fülöpök utcája. (A település hírességei között viszont nem szerepel.) Kézdivásárhelyen van - és hála érte - emléktáblája. Lesz majd, bizonyára, utcája is. De mindennél fontosabb, hogy félszáz év alatt tiszta emberségét, értelmét és hitét, népe és nemzete szeretetét, mások megbecsülését olyan szinten és oly mértékben építette belénk, amelyet onnan nem marhat ki már az érdektelenség, a közöny, önmagunk és közösségeink feladásának rozsdája.
Ez az emléktábla-avatás, és egykori iskolájának - iskoláinak - jó híre-neve is ennek a bizonysága.
Sylvester Lajos