Minden bizonytalan lett, átláthatatlan álom

egén reszketeg, lila, kergén táncoló fények,

padokon vándorok, mint feldőlt tekebábuk,

mellükre horgadt fejjel... S nem volt csatlakozás!

Nem jött a vonatunk. A tűnő éjszaka

sustorgó neszei köröztek körülöttünk.

Egy sovány, kalapos férfi lépett hozzánk.

Kezében cigaretta, de hát gyufája nem volt.

Több nyelven kért elnézést. ,,Itten valami mindég

hiányzik!…" — jegyezte meg és összeismerkedtünk.

Kiderült, ő is költő, transsylván poéta,

elpuskázott országrész álruhás fejedelme.

Kedvesen érdeklődött úti célunk felől.

,,Hogyan önök Drakulát — fintorogva mosolygott —,

a sötétség grófját jöttek el megkeresni,

a messzi Brazíliából, a homály fejedelmét?!"

Keresztet vetve nézett. Kissé hihetetlen volt,

hogy ezért és épp ezért az Amazonász mellől

jöttünk erre a földre. Pessoáról meséltem.

Kétkedve bámult. ,,Hogyan? Alteregói vannak?

Huszonhét vagy huszonnyolc?" Őszintén el is képedt.

,,Heteronimák — mondtam — filozófusok, költők."

,,Hogyan bírja önmagát ennyi felé hasítni,

s komolyan sajnálja, hogy nem olvas portugálul…"

,,De hát még megtanulhat! — gyorsan címet cseréltünk —,

és fordíthatnánk egymást!" Lemondóan legyintett.

Suttogva árulta el, nincs sok ideje hátra,

de nem is bánja, mert nem érti a világot.

Önvesztébe rohan, kenetlen rossz szekér.

Ezt már a római poéták sem értették.

Ovidiusról mesélt. Itt élt száműzetésben,

a Pontus Euxinus partján, a sivár Tomiban.

Javasolta, menjünk el, nézzük meg a romvárost,

ahonnan szegény Naso bámulhatta a tengert,

de hát nem jött a gálya, a felmentő ítélet.

,,És mégis — érdeklődött — mit várunk Drakulától?"

Vámpírokról kérdeztem. ,,Elég nehéz itt élni,

vámpírok nélkül is — suttogta — kisebbségben…"

S egy versét mondta el, franciául, prózában.

Elbűvölt mélakóros, észvesztő látomása.

Láttam a kockacukrot a kávé éjjelében

reménytelen süllyedni. A vége megdöbbentett.

Édesítjük egy isten keserű italát.

Ígértem, lefordítom. Át is adta a verset.

Válaszolni akartam, de már nem volt sehol,

léggé foszlott, szétesett, tűnő angyali árny.

S mi tovább várakoztunk, a népek ébredeztek,

hegyek fölött gomolygó párákba veszett minden,

és Isztambul felé menekülve a hajón,

a homálygróffal való találkozást túlélve,

egy francia orvos nyersfordítása alapján

fordíthattam le a sötétség méla versét.

Ó, álmatlanság évada,

papírra a tinta kicsordul,

Rozsdás levét az éjszaka

a kertekre zúdítja zordul.

Redves fák leve keserít,

s te számlálod az éjszakába

pörgetve, mélán éveid,

mégis még mennyi lehet hátra?

…Válaszolj, fehér kockacukrot

dobtál már kávédba, nézve,

hogy hogyan süllyed le poharad

átláthatatlan éjjelébe?

Láttad-e, hogy lesz a halálé.

mily kitartón, milyen undok-resten

szedi szét ama barna lé,

míg szét nem mállasztja, kegyetlen,

így ejt foglyul minket az éj.

Belénk száll, és már el nem enged

kavargó árnya, és a mély

sír hívogat. Már el nem éred

a hajnalt. Halállal itat át,

Rothadásoddal édesíted

isten keserű italát.