Élet a csipkésdrót mögött, emlékezik András Imre, FelsolemhényÉlo múlt: Négy esztendo két lágerben

2007. május 17., csütörtök, Archívum 2003–2007

Katonaélet a román és a magyar hadseregben
1912. november 3-án születtem Kézdialmáson. 1942-ben megnosültem, akkor harmincéves voltam, a feleségem pedig huszonegy. Így kerültem én Lemhénybe. 1934-ben eloször román katona voltam, Ploiesti-re vonultam be. Ezerféle mesterséghez értek, de nekem tanult mesterségem egy sincs. Egy román százados elvitt falura, a sógorasszonyához a szolosbe. Minden esztendoben vitt egy-egy katonát dolgozni. Mizilen feljebb voltam a szolosben. Egy évig voltam ott, s ennyi ido alatt nagyon jól megtanultam románul. Nem hitték el, hogy magyar vagyok, olyan jól beszéltem a nyelvet, de idovel az ember felejt. A regáti pityókafelvásárlókkal most is szoktam beszélgetni. A román hadseregben egy évig és nyolc hónapig voltam. Elvittek 1934. március 10-én, és a következo év november elsején szereltem le. 1944 márciusában behívtak katonának a magyar hadseregbe. Kászonújfaluban volt a századunk, ott le volt zárva az út. A 24-es határvadász-alakulatnál voltam, Daragos László százados volt a parancsnokunk. Elobb a faluban kvártélyoztak el, majd a Katrosánál az útlezárónál deszkából készítettek hálóbarakkokat nekünk. Amikor az oroszok jöttek szeptember elején, mi ki voltunk helyezve ide-oda. Az oroszok inkább gránátvetokkel lottek, de azok a szántóföldekre estek, és ott nem robbantak fel. Egyik este azt mondta a századosunk, már nem tudom, bajtársnak vagy minek szólított, hogy most mennek ki harci eloorsbe. A rajban tizennégyen voltunk, volt egy szakaszvezeto, egy orvezeto, és a többi sorkatona. Két magyarországi kivételével, akik tényleges tartalékos katonák voltak, a többiek mind lemhényiek voltunk. Azok közül, akik akkor velem voltak, csak egy él, Lukács Gyurka az Alszegben. Nálamnál fiatalabb pár évvel. A németek is ugyanannyian voltak. Mondta a százados, hogy a parancsnokunk a német ormester lesz, amit o mond, azt kell végrehajtani. Egy törpe növésu ember volt az ormester, és nem félt egyáltalán. Mentünk felfelé a Katrosától egy domboldalon. Vécsey-féle és nyeles kézigránátok voltak nálunk. Meg­magyarázta, hogy meddig megyünk felállva, majd honnan kell kúszni. Amikor egyet lo - mondotta -, akkor az összes gránátot, ami nálunk van, dobjuk el, majd ássunk lövészárkot, és oda bújjunk el. Ez este volt, sötétben. Reggel, amikor megvirradt, akkor derült ki, hogy mi hová ástunk. Mi a hegy egyik felébe ástunk, az oroszok a másik felében voltak beásva. El kellett hajtani onnan oket. Az oroszokat kihajtottuk a likból. Vagy négy-öt napig voltunk ott. Egy bejött a konyhára, és hozta nekünk az ételt. Negyedik nap jön vissza, hogy a század elment, minket pedig ottfelejtettek. Tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, mit csináljunk. Elindultunk a Katrosán lefelé, de a Bello pataka mellett volt egy század orosz katona. Meg kellett várnunk, hogy menjenek tovább. Mi az erdoben háltunk meg akkor éjszaka. Reggel, amikor felkeltünk, a nagy útról kezdtek loni az oroszok. Megijedtünk. Volt még velem három lemhényi kollégám. Amikor az oroszok kezdtek loni, szétszéledtünk. Mi egy magyarországi szakaszvezetovel és egy szomszédommal elmaradtunk a többiektol, ok más irányba mentek. Keresztülmentek a Kászon patakán, és elindultak Bélafalva irányába. A kurtapatakiak és esztelnekiek mind hazamentek.
Fogságba esés Lemhényben
Amikor mi hárman ideértünk Lemhénybe, a Mátyás György kokeresztjéhez, én haladtam legelöl, Lukács Bálint jött mögöttem, majd a szakaszvezeto. Nem láttunk senkit a sötétben. Amikor a kereszthez értünk, akkor felállt egy orosz katona. Minket megtanítottak, hogy kell megadni magunkat, én egybol felemeltem a két karomat. Szerencsénkre mielott beértünk volna a faluba, a híd alá eldugtuk az oldalfegyverünket és a töltényt. Tiszta üres kézzel voltunk. 1944. szeptember 10-én történt. Elszedték Bálinttól a karóráját és a bicskáját. Bálintnak jó ruhája volt, azt is elvették tole, és adtak helyette egy rosszat. Én csináltattam berukkolásom elott házilag szott posztóból egy mellényt. Annak az oldalzsebében volt a bicskám. Nem találták meg. A három orosz katona nem tudta eldönteni, hogy kié legyen a Bálint órája. Mind a háromnak kellett volna. Szép óra volt. Tolem és a szakaszvezetotol nem vettek el semmit. Azt mondták, hogy feküdjünk le, mert reggel hazaengednek. Oda szépen lefeküdtünk. Reggel, amikor megvirradt, jött egy teherautó orosz tisztekkel. Az egyik jól beszélt románul. Megkérdezte, hogy honnan vagyunk, és még mindenfélét kérdezett. Mondtam, hogy nekünk puskát sem adtak, mi csak sáncot ástunk. Felültettek a teherkocsira. Polyán és Szentlélek között megállították a kocsit, és leszállítottak. Kísértek egy fogolycsoportot. Volt abban német, magyar, civil is volt, voltak vagy százan. Oket két napja kísérgették. Leszál­lítottak, és gyalog felvittek majdnem a Katrosáig. Amikor megérkeztünk a Katrosába, már voltunk vagy százötvenen. Ennünk adtak, fekete kenyeret és bárányhúst kaptunk, és mondták, hogy megyünk be a városba, Kézdivásárhelyre, és ott adják az igazolást, s aztán megyünk haza. Amikor beértünk a városba, azt mondták, hogy az iroda felköltözött Bereckbe. Felkísértek Bereckbe. Egy pincébe vittek. Lefeküdtünk úgy, ahogy tudtunk. Reggel mondta Bálint, hogy az éjszaka rossz álmot látott. Reggel gyalog elindítottak a Magyarós-teto felé. Két puskás or volt velünk, és volt még egy szakaszvezeto egy golyószóróval. Az egyik azt akarta, hogy fegyverezzük le a három oroszt, és menjünk, amerre látunk. Mondtam nekik, hogy ilyent ne csináljanak, mert ha nem sikerül lefegyverezni oket, mind meglonek bennünket. Én nem egyeztem bele, de a mostani eszemmel azt mondom, hogy bele kellett volna egyeznem, hogy lefegyverezzük a ruszkikat. Elmentünk gyalog Gorza­falvától Aknavásár (Târgu Ocna) felé. Bevittek az aknavásári lágerbe. Bementem egy csihányosba elvégezni a dolgomat, s ott kaptam egy véres, kenderbol készített román inget. Kimostam, s az nekem a legjobb útitársam volt, annak és a posztómellényemnek köszönhettem, hogy egészségesen hazakerültem. Négy nap után gyalog elindítottak Roman felé. Romanban voltunk egy hétig. Megteltünk fehér tetuvel. Annyi volt belolük, hogy gödröcskéket vájtak a ruhánkba. Naponta egyszer adtak enni, leginkább hallevest kaptunk. Sajnos, vizet nem adtak, vagy ha adtak, akkor nagyon keveset kaptunk. Kivittek az állomásra és bevagoníroztak.
Láger a Fehér-tenger partján
Szeptember 16-a lehetett, amikor elindultunk a Szovjetunió felé. Mentünk vagy két hétig. A vagonban voltunk vagy ötvenen. A vízért öltük meg egymást. Az úton nagyon kevés ételt, leginkább szárított kenyeret és kevés vizet adtak. A vagonajtókat csak akkor nyitották ki, amikor beadták az ételt és a vizet. Olyan vagonok is voltak, amelyekbol útközben kiszökdöstek a foglyok, itthon találkoztam késobb velük. Volt, aki szerencsésen hazaért, más pedig útközben meghalt. A Fehér-tenger partjáig vittek. Arhangelszk városában volt a láger. Mindenki kapott egy-egy csajkát. Fel kellett ülni egy kisebb hajóra, hogy vigyenek át a másik partra. Indulás elott megmondták, hogy ne igyunk vizet, mert teli van bacilussal. Na, de milyen a szomjas ember? Ezt sokan nem értették meg, és ittak a vízbol. Amikor megérkeztünk a túlsó partra, egy pótkocsit teljesen megraktak hullákkal. Akik ittak a vízbol, mind meghaltak. Bekísértek a láger kapuján. Már ott olyan foglyok voltak, akik a Don-kanyarnál estek fogságba, már két éve ott raboskodtak. Adtak mindenkinek egy pohár forralt vizet, csak azt volt szabad inni. Azt is mondták, hogy a csapból ne igyon senki, mert meghal. Akik nem fogadták meg a jó tanácsot, és kétszer-háromszor ittak a csapvízbol, felfúvódtak és meghaltak. Ezernél többen voltunk a lágerben. Ez vizes területen feküdt. A kaszárnyák cölöpökre voltak építve. Tavasszal elöntötte a víz az egész lágert, nem lehetett járkálni… Reggelre adtak három deci teát vagy valami levest, délben kétfogásos ebéd volt, leves és valamilyen gyenge fozelék. Pityókaleves volt a legtöbbször. Hat deci leves és három deci kása volt a fejadag. Estére ismét hat deci levest adtak. Naponta hét deka fekete kenyeret kaptunk. Hiába voltam én ezermester, abban tévedtem, hogy amikor megkérdezték, hogy mi a mesterségem, nem mondtam semmit. Csak itt, Felso-Lemhényben harminchárom kapulábat öntöttem, és egyéb helyen százat. A cserépkészítéshez is értettem itthonról, édesapámnak volt egy cserépkészíto gépe. Három évig voltam abban a lágerben. A lágeren kívül vittek munkába. Iskolát is építettünk, a kobányánál és a papírgyárnál is dolgoztam. A papírgyárban három váltásban dolgoztunk negyvenöten váltásonként. Nem tudtuk teljesíteni a normát a sok lusta ember miatt. Harmincöten maradtunk a csoportban, de úgy sem ment jobban a munka. Végül húszan maradtunk, és úgy-ahogy elvégeztük a normát. Százkilós csomagokba raktuk a papírt, és talicskával ki kellett vinni a raktárba. Végül tizenhárman maradtunk, és csodák-csodája így már teljesíteni tudtuk a normát. Két hét után kaptunk fejenként harminc deka kenyeret, ami összesen napi kilencvenhét dekát jelentett. Cukrot is kezdtek adni. Adtak egy kanál cukrot és egy kanál összetört dohányt. Én a dohányt elcseréltem cukorra. Egy hónap után erore kaptam, már jó eroben voltam.
Még egy év a dombaszi lágerben
Három év után kiválasztották az erosebb foglyokat, és mondták nekünk, hogy megyünk haza. Amikor kivittek az állomásra, mondta az egyik társam, lehet, hogy hazavisznek, de az is lehet, hogy nem. Jöttünk jó sokat Dombaszig, ahol egy olyan kaszárnyából átalakított lágerbe helyeztek el, amelynek összevissza volt love az oldala. Ott voltunk hosszabb ideig. Jelentkeztem asztalosnak. Bekerültem másik tizenhárom társammal az asztalosmuhelybe, csak én nem voltam asztalos, de értettem a dolgokat. Ajtót-ablakot állítottunk össze. Az asztalosok fonöke egy német volt. Egy dobkályha mellett melegedtünk. Egyszer megkérdezte a német tolem, hogy nekem tanult mesterségem-e az asztalosság, mert látja, hogy értek hozzá, de feltunt neki, hogy jó munkát végzek, de csak mások után dolgozom. Telt-múlt az ido, és pontosan rá egy évre, hogy áthoztak a második lágerbe, ütött a szabadulás órája. Ismét mondták, hogy engednek haza. Megnézték, hogy kinek milyen ruhája van, és akinek rosszabb volt, annak jó ruhát adtak. Reggel felsorakoztunk, és mondta a mi parancsnokunk, hogy végleg megyünk haza. A városba vittek, és megmondták, hogy két óra múlva indul a vonat, csak két órát idozzünk a városban. Bevagoníroztak, de most már nem voltunk bezárva. Az egyik állomáson leszálltam, és vettem négy kenyeret. Egy másik állomáson hallom, hogy kiabálja valaki a nevemet. Zsigmond Endre volt az Alszegbol. Mondta nekem, hogy milyen jól meghíztam. Jövöget­tünk Foksányig, ahol két másik lemhényivel, Bardócz Lajikával és Zsigmond Istvánnal találkoztam. Két napig voltunk a foksányi lágerben. Szólítottak, és adták a menetlevelet, amivel vonatra ültünk, és hazaindultunk. 1948. szeptember 20-án értem haza Lemhénybe, kereken négy évig voltam hadifogságban.
Iochom István
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép