Az is kezdett természetessé válni, hogy az államfőválasztás döntőjébe a hivatalos eredmények ellenére mégsem csak két jelölt jutott — Mircea Geoană és Traian Băsescu —, hanem a mogulok, a sajtó, a kommunisták és a diktátor mérkőzik meg egymással, arra azonban a legelvetemültebb elemzők sem számítottak, hogy a voks előtt néhány nappal, éppen a nemzeti ünnepen a nagyvárosokban emberek százai vonulnak utcára tüntetni — talán első ízben a történelem során nem a hatalom, hanem épp annak ellenzéke ellen.

Hogy egészen pontosan mit is kérnek, mit is akarnak a magukat a forradalmárokhoz hasonlító, jórészt a Demokrata-Liberális Párt berkeiből származó demonstrálók, nem derül ki, de ezen már nem is csodálkozhatunk, hisz ők maguk sincsenek tisztában vele. A kommunisták ellen tüntetnek, no meg a mogulok ellen — láthatóan nem hozza őket zavarba, hogy a Traian Băsescu által is oly gyakran ostorozott üzletemberek éppen a kapitalizmus ideje alatt gazdagodtak meg —, de feketelistára került a sajtó is, amely nem engedi őket kellő mértékben kibontakozni, a forradalommal való allegóriát pedig olyannyira kibontják, hogy kijelentik: a szekusok mai megfelelői az újságírók. Nyíltan ugyan nem merte felvállalni, hogy az ő hívei állnak a megmozdulások hátterében, kínos magyarázkodása során azonban Băsescu mégiscsak védelmébe vette őket.

A valóságtól, az emberek hétköznapi gondjaitól mindinkább elszakadt, abszurd dimenzióban folyó kampányból sok már nem maradt hátra. A vasárnapi választás legnagyobb tétje nem a jobb- vagy baloldal, Băsescu vagy Geoană, kapitalisták vagy kommunisták, a mogulok vagy a magányos farkas győzelme, hanem az, hogy a válságkezelést stabil parlamenti többséggel rendelkező kormányra bízzuk-e, vagy pedig vélt ellenségek, rég letűnt eszmék ellen utcára vonulva vívunk képzelt harcot.