Sok évvel ezelőtt a Mikulás gyönyörű, zöld gyapjúkabátban és nadrágban indult útnak, amit a manó szabók készítettek neki. A zöld a manók kedvenc színe, mert zöld leveles, erdei otthonukra emlékezteti őket. A gyapjúkabátot vastagra szőtték, nehéz volt, és meleg, de miután sok évig védte a Mikulást a zord téli időjárás ellen, elrongyolódott.

A manó szabók tudták, hogy a Mikulásnak új bundára van szüksége, és elhatározták, hogy a valaha létezett legcsodálatosabb ruhát készítik el neki. Megkérték a tündéreket, hogy segítsenek nekik megtalálni a legjobb kelmét. A tündérek beutazták az egész világot, és összegyűjtötték a legfinomabb pókselymet. Aztán tündérrokkával fonalat sodortak a selyemszálból, és fa szövőszéken kelmét szőttek belőle. Végül, amikor megmutatták a Mikulásnak, annak szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól.

— Ez a legbámulatosabb kelme, amelyet valaha is láttam — áradozott. — Olyan könnyű, mint a levegő, és úgy csillámlik, mint a pára. Csak egy hibát tudok rajta felfedezni. Ha ebből az anyagból készült köpenyt fogok hordani, én is csillogni fogok, mint egy áttetsző kísértet. Pedig nem akarom megijeszteni a gyerekeket, amikor meglátnak!

A tündérek kuncogtak. Ők már erre is gondoltak. Az utolsó ténykedésük az volt, hogy olyan kényelmessé varázsolták a kelmét, amilyenné csak lehetett. Bűbáj segítségével elfogták a nyári naplemente lágy, száraz melegét, és kimosták a kelmét a rózsás, bíborvörös ragyogásban. Mire a manó szabók befejezték a Mikulás köpenyét, az igéző anyag különböző részletei összeálltak, és gazdag, piros színben pompáztak, amely ma mindannyiunk számára oly ismerős.