Az első évben a bajnoki döntő közepette volt zűr, tavaly a pénzhiány okozott gondokat, idén pedig a pontvadászat és az Európa-kupa kellős közepén alakult ki egy kisebb viszály a Sepsi BC vezetősége, edzője és játékosa között. Mint ahogy már arról beszámoltunk, az eset addig gyűrűzött, hogy kosárlabda-együttesünk volt jamaicai idegenlégiósa, Vanessa Gidden nem lépett pályára a Rusze elleni mérkőzésen, mivel nem kapta meg az őt megillető fizetését. Csapatunk menedzsmentje december 4-én bejelentette, hogy felbontotta a játékossal kötött szerződést, és menesztette az őt pártfogoló trénert, Stacey Nolant is. Úgy tűnik, hogy a szentgyörgyi kosárlabda nem tud létezni ,,skandallum” nélkül. Talán az eddigi két és fél szezon nem volt elég ahhoz, hogy minimális profizmussal csináljuk azt, ami a sport terén megőrjített egy várost, egy megyét? Fájó, hogy évről évre bajban van a csapat, de vajon meddig mehet ez így? Nagyon remélem, hogy a kosárlabda nem jut a kézilabda sorsára, és mielőtt bekövetkezne egy visszafordíthatatlan katasztrófa, meg kellene oldani minden gondot. Ha már meghal a kosárlabda, ha már megszűnik a Sepsi BC, késő lesz vádaskodni, hiszen akkor már egy kihűlt tetem fölött fogunk állni. Senki sem örvend a mostani szituációnak, de az tény, hogy az eddigi legjobb edzőjét veszítette el a csapat, és a román bajnokság idei legeredményesebb kosarasának kellett elmennie az együttestől. A december 3-ai találkozó végeredményéről a Sepsi BC menedzsmentje sajtótájékoztatóján számolt be, de az éremnek két oldala van. Az alábbiakban Stacey Nolan és Vanessa Gidden szemszögéből próbálunk rávilágítani a történtekre:
Stacey Nolan, a Sepsi BC volt edzője: ,,A gyűlés célja az volt, hogy megbeszéljük Vanessa távozását a csapattól. Egy picit feszült volt a hangulat, s én csak moderátor szerettem volna lenni. Hallottam Vanessa érveit, hallottam a menedzsment érveit, de miután megakadt a beszélgetés, úgy éreztem, hogy közbe kell lépnem. Ekkor kérdeztem meg a menedzsmentet, biztosak-e abban, hogy ezt a problémát nem lehet másképpen megoldani. Válaszuk az volt, hogy nem, és végleges a döntésük. Nem tetszett a dolog, de el kellett fogadnom. Nem örültem annak, hogy Vanessa nem játszik a bolgárok ellen, de elfogadtam a döntését. Kíváncsian kérdeztem, hogy akkor Vanessa mikor kaphatja meg a pénzét. A válasz az volt, hogy itt van a repülőjegye, és hazautazhat. Ekkor közbeszólt Vanessa, és mondta, hogy jó, de megkaphatja-e a pénzét, mielőtt elmegy. Az újabb válasz is nem volt, mivel nem tudják, mikor lesz pénzük. Vanessa erre kijelentette, addig nem megy el, amíg nem kapja meg a pénzét, hiszen a klub tartozik a régebbi játékosainak is. Egy ötlettel is előrukkoltam: vegyék el a fizetésemből azt a pénzt, amivel Vanessának tartoznak, és adják oda neki azért, hogy tudjon továbblépni. Én csak segíteni akartam a klubon és Vanessán. Sajnos, ekkor megkérdezték tőlem, miért védem őt, talán az apja vagyok? Kissé ideges lettem, de csupán annyira, mint egy meccsen, amikor a lányok rossz döntést hoznak, földhöz vágtam a kulcscsomómat, de egy pillanatra sem akartam bántani senkit, és én úgy érzem, hogy semmi rosszat nem tettem. Azonban tudom, hogy hol tévedtem. Stacey Nolan az edző, a férfi abban hibázott, hogy elmondta: ha így bántok velem, akkor foghatjátok az állásotokat, és fel... Ebben tévedtem én: közöltem velük, hogy ez az egész egy hülyeség, földhöz vágtam a kulcsaimat, és hozzátettem, hogy nem erre vállalkoztam. Megnyugodtam, majd elmeséltem, hogy csalódott vagyok.”
Vanessa Gidden volt szentgyörgyi játékos: ,,Én szerettem itt. Szerettem Sepsiszentgyörgyöt, szerettem a szurkolókat, és nagyon sajnálom, hogy ide jutottunk. Én szeretem a kosárlabdát, imádom ezt a játékot, de ez a munkám is, és ebből kell megélnem! Ha kimegyek a pályára, mindent beleadok a meccseken, de cserébe elvárom, hogy tisztelettel és pénzzel jutalmazzanak meg. Itt nem a pénzzel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy miként volt kezelve a szituáció. Bő két héttel ezelőtt volt egy találkozóm a csapat vezetőségével, amelyen elmondtam, fizetés nélkül nem tudok edzeni és játszani, ők akkor megígérték, hogy december 2-án meglesz a pénzem. Még írásos bizonyítékom is van erről. Ahonnan én származom, az emberek betartják a szavukat, s ha mondanak valamit, akkor az úgy van. Tennem kellett valamit azért, hogy tiszteljenek engem. Beszéltem a csapattársaimmal, és ők támogattak, megértették a helyzetemet, az edző is megértett engem, csak a vezetőség nem. Ez csalódás volt számomra.”
A következtetéseket mindenki saját maga vonja, de ne ítélkezzünk túlságosan elhamarkodottan, hiszen a jelenlegi szituációból mindenki csak vesztesen került ki: a csapat elveszített egy jó szakembert és egy jó játékost, a másik oldalon pedig két ember pénz és munka nélkül maradt.
Ha már pénz a téma, akkor el kell mondanunk, hogy a tavalyi csapat edzője és idegenlégiósai továbbra is kérik a ki nem kapott bérüket. Az elmúlt hét folyamán egy beadványt nyújtottak be a sepsiszentgyörgyi, valamint a megyei önkormányzathoz. Ebben a következő áll:
,,Mi, alulírottak, a Sepsi BC 2008—2009-es idényében szerződéses viszonyban levő kosárlabdázói, valamint a csapat szakirányítója szíves figyelmükbe ajánljuk a város és a megye kosárlabdacsapata körül kialakult helyzetet és az ebből fakadó feszült viszonyokat.
A 2008—2009-es idényben idegenlégiósként végeztük munkánkat, oroszlánrészt vállalva a székely női kosárlabda sikerében. A kitűzött cél elérése és a ránk bízott munka elvégzése után azonban, sajnálatos módon, Önökhöz kell fordulnunk segítségért.
Jelenleg mindannyian (leszámítva Ambrus Erzsébetet, aki visszavonult) más kluboknál végezzük tovább munkánkat. Elválásunk a Sepsi BC-től szándékainktól és akaratunktól függetlenül történt meg. A csapat körül kialakult emberi magatartásokból, szemléletekből fakadó nézeteltérések áthidalása, habár gondot okozott, nem lett volna megoldhatatlan kihívás. Tudomásul véve a válság okozta pénzhiányt, hajlandóak voltunk engedményekre, ami a bérezésünket illeti, sajnos, ilyen irányú megkereséseink válasz nélkül maradtak, vagy ha válasz érkezett is, az sértőre és odavetettre sikerült.
De nem az a célja a segítségkérésünknek, hogy a Sepsi BC jövőjét megoldjuk. Ahhoz nekünk már, sajnos, sok közünk nincs. Önző módon saját jövőnk féltése a kiváltó oka e levélnek. Nekünk rövid a karrierünk. Kosárpalánk alatti pályafutásunk 35—40 éves korunkban véget ér. Legtöbbünknek egész további életét csont-, porc-, csípő- és más ízületi problémák kísérik. A meg nem kapott bér tehát egzisztenciális és tervezési gondot okoz.
A mi világunkban, szakmánk berkeiben egy klub megítélése a tapasztalatok továbbadására épül. Mindenképpen el szeretnénk kerülni azt a helyzetet, hogy számtalan kedves és kellemes tapasztalatunk ellenére kénytelenek legyünk arról is mesélni, hogy béreink, honoráriumaink, szolgáltatásaink ellenértékének kifizetését önkormányzati garanciák mellett sem lehetett megoldani.
Tisztelt Hölgyek és Urak! Segítsenek. Segítsenek abban, hogy ez a csalódásérzés elmúljon. Segítsenek abban, hogy fenntartás nélkül tudjuk továbbra is szeretni Sepsiszentgyörgyöt. Segítsenek abban, hogy válaszra méltassanak. Segítsenek abban, hogy hozzájussunk elmaradt béreinkhez.”
Akármennyire is próbálnánk eltekinteni ettől a problémától, ez létezik, és megoldásra vár. A pénteki sajtótájékoztatón rákérdeztünk a tavalyi edző és a játékosok ki nem fizetett bérére, és azt a választ kaptuk, hogy azokat a szerződéseket nem ők kötötték meg, de ennek ellenére ki fogják fizetni az elmaradásokat. Hogy mikor, azt még nem lehet tudni... Az egyik tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz — gondolom én, s úgy vélem, hogy a csapat mindenkori menedzsmentjének kötelessége megoldani a Sepsi BC valamennyi gondját, legyen az régi, új vagy éppen jövőbeli. Én optimista vagyok, és remélem, hogy a kosárlabdacsapatunk körül kialakult helyzetek nem fajulnak el odáig, hogy ez a sportág is a kézilabda sorsára jusson. Ahogy a mondás tarja: a remény hal meg utoljára.
