Láttam én Rózsa vitéz urat ünneplőbe öltözve nemzeti vagy népi ünnepeinken, találkoztam véle, amikor az összetörött székelykapu-elemeket képzett restaurátorokat is lepipáló szakértelemmel beépítette az Anselmo Kastélyszálló székely kapujába, ott voltam, amikor kőfaragó- és kőművesmesterként támfalat rakott, hogy a hegyoldal suvadását megakadályozza, jártam nála, amikor az ojtozi halastavak gazdája volt, ismerem az átkos időkből, amikor pisztrángászás ürügyén akkorákat politizáltunk, hogy ha a mi esetünkben is igaz lett volna a mondás, miszerint az erdőnek füle, a mezőnek szeme van, akkor a ,,szigorú vállalat" emberei kimérethettek volna — börtönzsargonban fogalmazva — néhány ,,mázsát" nekünk. Most együtt ebédeltünk az Anselmo Fogadóban, s én rá-rákérdeztem az Ojtozi-szoros világháborús történeteire. Eddig lejegyeztem sokak által elmondott sokféle ojtozi históriát, de mindig maradnak homályos részek, vannak történettöredékek, amelyeket nehezen lehet összeilleszteni, s ezek összefüggéseit megtalálni. Beszélgetésünk csapongó, sokféle szálból szövődik. Most éppen arról kérdezem, hogy végül is az első világháborúban voltak-e muszkavezetők és partizánok a másodikban? Olyanok, akik kerülő utakon és ösvényeken átvezették a Vörös Hadsereg katonáit a Kárpátokon? Én ezekben a partizánmesékben nem mindig hittem, a háborús propaganda rémisztgető történeteinek tartottam, vagy a harctéri mondák és legendák körébe soroltam. Rózsa József históriai vonatkozásban is megalapozza történeteit.

A Sósok ösvénye

Lemhény fölött a Sósok ösvényének hívták azokat az erdei csapásokat, amelyeket csak az idevalósiak és a hegyen túliak ismertek. A helybéliek szerint Herzsából indult ez az ösvény nagyon régen, valamikor az I. világháború előtt. A só, tudjuk, állami monopólium volt, akárcsak a szesz. Ezért hívták a sót is monopolnak. Nem nyáron, hanem ősszel és télen mentek az emberek sóért, amikor a mezei munkák engedték. Olyan ember is volt, aki 25 kiló sót elvitt Lemhényig vagy Nyujtódig, mert a só kellett, nemcsak az embereknek, hanem az állatoknak is. Kellett a bogsó vagy kősó. Abban az időben nem akkora állatállomány volt, mint most. Bereckben 800—900 szarvasmarha s rengeteg ló volt, Ojtozban is legalább 300 tehén. Abban az időben nem a Covalact — a tejgyár — küldte ide a fehér vizet, hanem a finom tejet mindenki kifejte, s azzal éltek az emberek. Borjúhússal meg marhahússal.

A Sósok ösvényén bukdácsoltak a sóval az emberek. A fináncok őrizték az utakat s az ösvényeket. Lemhény fölött, a Kétágtól felfelé van egy patak. Úgy hívják: a Fináncok pataka. Ott megüttek két vagy három fináncot a sóhordó emberek. Meglincselték őket. Ezért nevezték el róluk a patakot.

Aztán a Sósok ösvényén, s az erdei utakon vezették át a románok az orosz előőrsöket meg a partizánokat a háborúk idején. Ezek a második háborúban nem katonaruhában voltak. Emlékszem rájuk. Szedett-vedett volt az öltözetük. Egyik német gúnyában volt, s nálunk, Bereckben az udvaron vágták ki a konzerves dobozból az ötágú csillagot. Szeggel csinált rá két lyukat a partizán, s ezt feltűzte a sapkájára, mert hanem, ugye az ellenség könnyen meglőtte az ilyeneket. Nem tudta, hogy melyikhez tartozik.

Akkor ott voltak az ukránokból visszamaradt katonák is, azt mondták, hogy vlaszovisták, vagy valami ilyesmit. Ezekről nem nagyon írtak eddig, te foglalkoztál velük, de én gyerekszemmel láttam őket. Bereckben az Apró-kertben voltak elszállásolva. A mostani benzinkúttal szemben. Oda voltak begyűjtve. Oda hajtották őket az erdőkön keresztül, s ott szállásolták el szerencsétleneket. Ez annyit jelentett, hogy ástak egy 50 méteres latrinát, s ott ők a szekerek mellé lebújtak.

Nálunk, a berecki lakásunk előtt volt az ideiglenesen felállított vám számukra. Emlékszem, javították a hidat, az út el volt terelve. A patakon keresztül egy fattyúhíd volt, s mi gyermekekként ott láttuk először az ,,ukránokat". Nem voltak mind ukránok, de annak nevezték őket. Még tevékkel is jöttek. Mi, gyermekek soha életünkben nem láttunk addig tevét. Csodálkoztunk rajtuk. A német katona, amelyik sütötte a tevére a bélyeget, távol állt tőle, mert amikor a forró vasat hozzányomta a teve jobb combjához, az akkorát rúgott, hogy két méterre is elérte volna a bélyegző embert. Ha közel áll, a fogát lenyeli a német. Minden állatot lesüttek ott.

Jöttek Lemhényből, Nyujtódról az emberek, s ezen a ,,vámon" felül egy kenyérért vettek egy tehenet. Nem volt, amit enni adjanak a menekülők az állatoknak, s egy kenyérért odaadtak egy állatot. A fuszulykát úgy, ahogy volt, főzés nélkül a markukból ették az emberek.

Hogy ezek voltak-e a vlaszovisták, azt én nem tudom. Terelték, hajtották őket nyugat felé. Amelyik állatra rásütötték a bélyeget, azt nem tudták eladni. Ezért jöttek az emberek a Berecken aluli falvakból a mezőkön keresztül, hogy mielőtt a vámhoz érnek az ukránok, vásároljanak tőlük. Mondtam: egy nagy házi kenyérért adtak egy tehenet. Ki voltak éhezve az emberek, s az állatoknak sem tudtak takarmányt szerezni.

Van, amit lejegyeztem, van amit nem. Az ember felejt ebben a korban. Még a kövek sem úgy hasadnak, mint fiatalkoromban.

Beszélgetéseink során sokat emlegettük Pittino Anselmót, a híres kőfaragó mestert, aki a maga igen fejlett, olaszhonból hozott ízlése szerint újraszabta, rakta, építette az Ojtoz völgyének kinézését. Az igazság az, hogy én most sem látom a maga összefüggésében a most Sapard-támogatással újraépíthető, legrégibb ojtozi épület történetét. Volt lakás, vámház, ha jól tudom, háborús időkben kórház is, a sebesültek menedékhelye. Mi volt ez az épület tulajdonképpen?

A régi Anselmo-birtoknak ez volt a központja. A táblán is írja, hogy 1851-ben költözött le Ojtozból Sósmezőre a vám. Ez az épület volt a vámház. Akkorra már kinőtte volt Ojtoz magát. Ekkor kezdődött az Ókirályság — a Regát — s az Osztrák—Magyar Monarchia között a cserekereskedelem. Édesapám magyarázta, hogy egészen 1914 tavaszáig, amíg a hadüzenet megtörtént, ők minden tavasszal s ősszel mentek le zsákolni Sósmezőre. Moldovából jött a gabona a vámhoz. De nem csak gabona, hanem minden egyéb. Nálunk szőlő sem termett. A bort is a Regátból hozták. Apámék addig nem láttak szójababot. Azt is hozták. Zsákokban. Azt mondta édesapám, hogy a zsákok tíz méter magasra fel voltak rakva a határnál. A felső zsákok már ki voltak virágozva. Akkor nem volt nejlon, hogy letakarják. Az eső megverte a zsákokat, a szója kicsírázott, s kibújt a csihányzsákon. A vámnál sorompó volt, azt nem szabadott felemelni.

A vámsorompó két színűre volt festve. Sárgára s pirosra. Ezt sokan nem tudják. Kétszínű volt a zászló, mint maga az ország. 1919—20-ban tették rá a pirosra és a sárgára a kéket, Erdély színét. Ez a román zászló története. Miután Erdélyt megkapták, vele egyesültek, Havasalföld, Moldva és Erdély színeit olvasztották egybe, s így lett háromszínű a zászlójuk. Nem is ez a kék volt a színük akkor, hanem a jobbágykék. Sötétebb színű, mint a mostani.

Székelyföldön nem voltak jobbágyok, s ha voltak, akkor még a ház színét is meg kellett különböztetniük az urakétól. Ez volt a helyzet. A ruházat sem lehetett olyan, mint egy nagyúré. Nem viselhetett mentét, condraposztóból vagy cedeléből kellett varrnia a gúnyát. Nagyapámnak is cedeléje volt. Sokáig tartogattam. Vörösberke-posztóból, s be volt festve fekete csíkkal. Természetes festékeket használtak, valamikor a mályvával festették a sötétvörös színt. A festőmályva között többféle van. Ennek 18 vagy 20 színváltozata is volt a sárgától a vörösig. Kék, lila, minden színű. Édesanyám, amikor meszelt, akkor engem küldött kék porért a boltba.

A vám vándorlása

Amíg a határ Sósmezőnél volt, sok gazdag ember élt Bereckben. Románok is, magyarok is. Voltak, akik a szöktetésből, az embercsempészetből éltek. Édesapám magyarázta, hogy sokan ebből pénzeltek. Például nem lehetett fekete ikrát behozni. Csempészték. A Dunán, lenn fogták a tokhalat, annak az ikráját csempészték. Voltak olyan emberek, akik ismerték az ösvényeket, ahol a fináncokkal nem találkoztak, sem a katonai járőrökkel. Szöktették az embereket is. A Regátban agyonütötte a testvérét vagy az apját, akárki mást, ezeket szöktették át Erdélybe, itt felköltözött az erdőre, elszegődött az esztenára juhásznak, jól dolgozott, mert a románok ilyen helyeken megállják a helyüket, s két év múlva vagy visszament a Regátba, vagy szöktetett onnan magának egy leányt. Volt, aki itt is kapott egy szegényebb fehérnépet. Összeálltak, született nyolc-tíz gyermek. Szaporodtak, mint a nyulak.

Ezek a herzsai és sósmezei emberek, akik szöktetéssel foglalkoztak, megszedték magukat. Az arany árkülönbsége is nagy volt a Monarchia meg az Ókirályság között. Még sok minden ilyen dolog volt. Édesapám magyarázta, hogy miket loptak, hogy játszották ki a vámosokat. Például, hogy hozták át a disznót.

Nálunk nagyon drága volt a disznó. De arról papír kellett, hogy honnan vette. Olyan határőrök voltak a román oldalon, hogy egyszer valakit csempésztek szekérrel. Szökevény volt. A román határőr kérte a zapiszkát. Kérdezte: document? Ez odaadta a disznó levelét. Írta rajta, hogy: ártány, veres. A katona megnézte a papírt, s azt mondta: Ártány Veres, poţi să mergi! (Veres Ártány mehet! Az ártány, ha valaki nem tudná, a herélt hímsertés). Ez a mondás aztán hátramaradt Bereckben, s évtizedeken át mondták, ha ilyen eset előfordult, hogy Ártány Veres, poţi să mergi! Sokáig folytatták ezt a szóbeszédet.

Édesapám úgy magyarázta, hogy Brassóból hozták a műszaki árukat. A regáti területeken egyáltalán nem volt ilyen. Ők csak faszerszámokkal dolgoztak. Nálunk, székelyeknél is volt háromágú favilla. Volt fagereblye. Ez még most is megvan. Brassóban voltak ezek a szász kereskedők, azok mind ilyesmit árultak. Megkezdve a szegtől az ekéig, boronáig, az acélvilláig, mert akkor ilyen volt, s nem vasból, mint ma. Ami a mezőgazdasági munkálatokhoz kellett, mindent onnan hoztak. S helyette küldték a mezőgazdasági termékeket. Édesapám mondta el, hogy itt, az országúton kifelé, a sáncokban sokszor olyan növények jelentek meg, amelyeknek a magja szállítás közben hullott el. Akkor az út trágyázva volt, nem úgy, mint most. Amikor száz és száz szekér — úgy is volt, hogy ezer — hordta a termést. Abban az időben mindenki fuvarozni járt. Hordták a termést.

1907 után, amikor Bereckben felavatták a vasutat, azután csak eddig hordták az árut. Azelőtt Brassóig vitték. Akkor nem Csernáton felé volt az országút. A régi út Szentkatolna, Kovászna, Réty felé ment.

Sósmezőre 80 kilós zsákokban érkezett az áru. Addig soha a székelyek nem láttak ilyen zsákot. Csihányzsák volt. A mi zsákjaink keskenyebbek voltak, azért, hogy jól feküdjön az embernek a vállán. Akkor jelentek meg ezek a nagy, öblös zsákok. Jó legény kellett ahhoz, hogy ezeket a hátán vigye. Ezek hordták át a zsákokat a határon. Az Osztrák—Magyar Monarchia precizitását jelzi, hogy minden zsákot hozza kellett érinteni a sorompóhoz. Ez a mozzanat jelentette azt, hogy az áru átment a határon. Nem egy, hanem több sorompó volt. Ott átrakták a magyar szekérre, s fordítva, amit innen vittek, azt rakták ki a sorompó túlsó felére. Ott volt a brassói kereskedőnek a megbízottja. A sósmezői vámnál több mint ötszáz alkalmazott volt. Hatalmas épületek voltak. Még most is van a magyar temetőben olyan sír, amelynek a felirata: Magyar Királyi Beléptető Főellenőr.

Ezeket mind édesapámtól tudom. Nekem magyarázta el, mert egyedül maradtam. Húgom leköltözött Szentgyörgyre. Bátyámat tőlem tíz méterre lőtték meg a német katonák Bereckben.