Európa-kapu
(Lassított, nyers felvezetés) Petrovits István kisplasztikáiból, rajzaiból nyílt életműkiállítás a képtárban. Teljességre persze már csak azért sem törekedhet ez a több mint négy évtized műveit felvonultató, reprezentatív kiállítás, mert hiányoznak, érthető módon, a szobrász köztéri munkái. Ezeket tehát, mozgósítva az érdeklődő tárlatlátogató emlékeit, egyszerűen ide kell képzelni, s akkor, mintegy gömbben, egyszerre itt lehet az egész, mindaz, amit Petrovits, ez az önmagát a jelek szerint igazán nem kímélő, de választási, alkotói szabadságát soha fel nem adó művész az elmúlt évtizedekben alkotott.
És ez nem kevés!
Járjuk körül.
(Visszatérő motívumok) Petrovits Istvánnal, szobraival, kisplasztikával közelebbről a hetvenes években ismerkedhettem meg. Amikor majdnem egy időben kerültek Sepsiszentgyörgyre Baász Imrével, 1977-ben interjúkat készíthettem velük, egy plakátra, amely ma már kordokumentum, és közös, rendkívül izgalmas, intenzív világukat felvillantó tárlatukat mutatja be.
Azóta számtalanszor járhattam műtermében, sok interjút készíthettem vele, portrékat, kritikákat írhattam váltakozó színtereken zajló kiállításairól, számos tárlatát nyithattam meg.
Mindannyiszor az volt az érzésem, egy rendkívül intenzív alkotóművész világának termeiben járok, ezek a termek leporellószerűen nyíltak egymásba, s most ez az összegező tárlat mutatja, hogy mennyire céltudatosan, konokul építkezett Petrovits, művei kiegészítik, magyarázzák, árnyalják, folytatják, néha intenzitásukkal provokálják, sőt, enyhe, de ideillő túlzással egyenesen terrorizálják egymást.
És állandó meglepetésekkel szolgálnak!
Azt ugyanis már az első rajzkiállítását megcsodálva is tudhattam, hogy rendkívül precízen, a részletekre mániákusan figyelve, gondosan, már-már minuciózus aprólékossággal szervezi műveit, s nagyon szeret rajzolni, rengeteg vázlatot készít szobraihoz, kisplasztikáihoz, de ez a színes lányalakokat, aktokat felvonultató rajzsorozata ― amelyik rendületlenül folytatódott az elmúlt években is ― mégis meglepetés volt.
Petrovitsot ugyanis mindig szenvedélyesen érdekelte a női test.
Lenyűgözte, elbűvölte, megbabonázta a női test szépsége, misztériuma, amint az számtalan kisplasztikáján, köztéri szobrán s még több domborművén is látszik, de ezekkel a rajzokkal a művész világának egy újabb termébe léphettünk. Petrovits egyik állandóan visszatérő témája hódíthatott ezeken a rendkívül érdekes, ép, egymást folytató, színes, bordó vagy vörös, lila, piros grafikákon. Amelyek mintegy előhangját képezik a már elkészült és ezután elkészülő szobroknak, domborműveknek, kisplasztikáknak.
(A terhes asszony) Kiállított köztéri szobrai között a kórház kertjében látható egy terhes anyát ábrázoló, rendkívüli erővel, hihetetlen érzékenységgel alkotott szobra, amelynek varázsán az sem sokat ront, hogy rendkívül rosszul van elhelyezve a számára megadatott térben.
A köztéri szobroknál rendkívül fontos a térben való elhelyezés. Legalább annyira, mint maga a szobor, amely intenzív erőteret épít, sugároz maga körül.
A hatás szempontjából is.
De most maradjunk az európai művészetben ― amint ezt izgalmas megnyitójában, amely Petrovits egyik nagy művészi megvalósulására, a közvetlenségre visszhangzott, Jánó Mihály is hangsúlyozta, viszonylag ritka.
Petrovits hihetetlen energiákat mozgósító erővel ábrázolja a születés misztériumát. A kényes téma elől pont ő, a női test avatott ismerője, szerelmese, ábrázolója egyszerűen nem térhetett ki.
Közvetlen stílusa, forma- és nem elhanyagolhatóan fontos arányérzéke remekművet eredményezett, amelynek hatását a tér jellegzetes adottságait jobban kihasználó elhelyezés csak fokozhatná.
(A kapu) De nem ez az egyetlen visszatérő téma, amely a maga misztériumával az európai képzőművészet és szobrászat nagy, visszatérő témáira, motívumaira reagál.
Egyik legsikerültebb és legdöbbenetesebb köztéri szobrának, A kapunak a makettjét itt is kiállította.
Ez fogadja a látogatót, valósággal kényszerítve, hogy ha képzeletben is, de belépjen ezen a kapun a művek rejtőzködő világába, amelyek most megmutatják magukat, varázslatos lényegüket feltárva.
Szóltunk már Petrovits engesztelhetetlen szabadságvágyáról, ami abban is megnyilvánul, hogy soha nem az éppen uralgó művészeti divatok után megy, nem különféle, váltakozó elvárásokat akar kiszolgálni, ezért aztán a lehető legtermészetesebb módon készít figurális és nonfiguratív kompozíciókat.
A kapu az európai görög ― zsidó ― keresztény kultúrkör egyik visszatérő jelképe.
A mennyországba és a pokolba is a kapun keresztül lépünk, ne feledjük, a középkor hajnalán Dante így figyelmeztet nagy művében, az Isteni színjátékban: ,,ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"
Maga a kapu a maga rejtelmességével szinte sugallja, hogy belépve rajta, ha képletesen is, de átmenve alatta átkerülünk valahova máshova, az alsó, a felső, a túl-, illetőleg a másvilágba. Naxosz szigete mellett, egy magányos szirten látható ma is egy Dionüszosz-templomnak készülő, de félbemaradt ,,kapu", három óriási, húszméteres fehér márványtömb van egymásra rakva úgy, hogy egy nyílást, egy kaput formáznak, ki itt belép, a legenda szerint egy másik világba pillanthat be.
(Az ideáltípusok) Petrovits még azelőtt, hogy ez divatba jött volna (bár a divat itt azért nem a legtalálóbb kifejezés, mindjárt megmagyarázzuk, hogy miért!) előszeretettel és nagy kedvvel, figyelemre méltó empátiával, beleélő képességgel fordult a múlt, köztük a magyar és szűkebben az erdélyi történelmi múlt nagyjaihoz.
Bethlen Gábor rendkívül erőteljes kisplasztikájával, amelyet saját bevallása szerint kétségekkel adott be egy bukaresti tárlatra, 1980-ban díjat nyer (!), de ilyesfajta művei, amelyek a történelmi ideáltípusokat fogalmazzák újra, 1989 után jelentek meg művészetében.
A változások, a cenzúra és a művészeti irányítás megszűnése lehetővé tette, hogy a közösség elvárásai szerint, megrendelésére a művészek újrafogalmazhassák ama ideáltípusokat, a történelmi múlt nagyjait, akiknek példája segítheti a közösségek magára találását. Számtalan köztéri szobra, kisplasztikája készült, amelyek nonfiguratív alkotásaihoz képest visszalépést jelentenek ugyan, de amely felkérések, feladatok alól egyszerűen nem térhetett ki, s igyekezett ― itt bámulatos beleélő képességét emelhetnénk ki, amely közvetlensége mellett a tehetsége egyik figyelemre méltó tulajdonsága.
(Összegezés, de nem búcsú) Egy bámulatosan termékeny, több műfajban is remekműveket alkotó, rendszeresen dolgozó, témáit konokul újra meg újrafogalmazó művészről van szó, akiről alig készült ― ismereteink szerint ― összefoglaló tanulmány, monográfia, műveinek kanonizálása tehát még várat magára.
Remélhetőleg ez az összefoglaló jellegű, rendkívül gazdag, sokszínű, megrendítő művekben is bővelkedő tárlat az első lépés lehet Petrovits István kanonizálásához.
