Loholok hát megadott találkahelyünkre, a Sugás kiflijébe, a fiatal hölgy már asztalt is foglalt, előtte kávé, újságírói felszerelés, újabb kiadású riportmagnó, notesz, golyóstoll, minden.

Mit kérdezzek én ettől a huszonéves hölgytől? — töprengek magamban, miközben elszalasztok néhány közhelymondatot —, picit összerezzenek, amikor meglátom a kávézóasztalon, mint egy műtőben a szikék, csipeszek, tálacskák, hogy az én ócska riporteri felszerelésemet lepipáló újságírói szerkentyűk vannak a hölgy előtt.

Észrevétlenül nyelek egyet, és útnak eresztem az első kérdést:

— Akkor mi is történt december 22-én Kézdin? Mire emlékszik egyáltalán? — kérdezem magamban, életkorát saccolva.

A hölgy arcán enyhe pír hullámzik végig, miközben visszakérdez:

— Akkor én is beszéljek?

Bólintok.

És a lányos arcú hölgy, valószínű, életében először szembesül ’89 kapcsán ezzel a kérdéssel, és visszapillant a történtekre:

— Kinéztem az ablakon. A magán lakóházakat már lebontották, az épülőben lévő tömbházak fölött lehetett látni a rendőrség épületét. Azelőtt a családi házak körül birkákat, malacokat, majorságot tartottak. Nagy rusztikuma volt az ottani dolgoknak, de ezeket a házakat már lebontották és eltakarították. Szóval, rá lehetett látni a rendőrségi épületre.

Az gyönyörűen lángolt. Nekem az volt a furcsa, hogy az emberek nem voltak megijedve, mindenki odacsődült, s úgy tárgyalták az eseményeket. Nem ijedeztek, inkább örvendeztek.

Forradalom van — mondták szüleim. Ceauşescuék elmennek! — Na, és akkor mi van? — kérdeztem.

Lesz banán, lesz sonka — mondta édesanyám.

Ez így is lett. A napokat már összezavarom, ezek összefolynak, az események sokkolóak voltak, nem egy háromperces rajzfilm volt ez, amit addig a tévében láthattunk, hanem sokkal hosszabb. Már egy félórás rajzfilmet is betettek a tévéműsorba.

Ebből lehetett látni, hogy itt valami történik. Meg abból, hogy az élelmiszerüzletből a szüleim narancsot, banánt is hoztak. Arra már nem esküdnék meg, hogy melyik nap volt, de mindenképp még a sűrűjében. A legelején.

Hogy mi a konkrét változás, arról még a felnőttek sem tudtak sokat, nemhogy mi. Volt rajzfilm, volt banán, volt sonka! Eufória volt! Jött a megváltás...

...Én rossz interjúalany vagyok, mert amennyiben lehet, kerülöm a politikát — mondja erősebb pírral az arcán, de én továbbra is biztatón nézek rá, mert az idősebbek visszaemlékezéseiből ömlik szembe velünk az erőszak, a félelem, a durvaság, valahol az emlékezések útvesztőiben eltűntek az apró finomságok, az érzékenységek, és a lány, mintha kérdésre válaszolna, úgy folytatta:

— A változást, azt érezni lehetett.

Aztán ötödikes koromban kijutottam Magyarországra.

V—VIII. osztályban a Vetró házaspár osztályában tanultam, a Kantában. Volt egy rajzpályázat. Rajzoltattak, és küldözgették a rajzainkat mindenhová. Így nyertem ötödikesként a Bálványosvár romja című ,,grafikai alkotással" egy pályázaton — a rajzot vissza sem adták, pedig megígérték —, nos, így jutottam el Tatabányára. Táborozásra.

Akkor a kiutazás nem volt még könnyű. Nem indultak mindenhonnan buszok. Gyergyóból utazott egy diákcsoport. Ahhoz kellett csatlakozni. Borzasztó volt. Egy zöld bőrönddel utaztam, mikor indult a busz, engem feltaszigáltak, annyira nem akartam menni. Bömböltem, hogy küldjenek haza.

A szívem szakadt meg, de nem engedtek leszállni.

Magyarországon aztán a szájam tátva maradt, hogy ott mik vannak! Az a legnagyobb élmény, hogy az ember bemegy egy ABC-be, és minden színes. Álltunk, és néztük. Hogy is van ez, hogy nem csak szürke minden, a polcok nem üresek? Amit láttunk, nagyon mellbe vágott. A rengeteg szín! Sok-sok apróság. Ami zsebpénzem volt — nem lehetett sok, egy ötödikes gyereket kevés pénzzel engednek el, de nem is lett volna, ahonnan többet adjanak; ellátás, szállás, minden megvolt, így csak zsebpénzt kaptunk —, azt mind matricákra költöttem. Lehúzós képekre. Itthon az valuta volt. Öcsém bele volt betegedve az irigységbe. Mindenre hajlandó volt a matricákért. Jégkrém is volt. Olyant sem ettem addig. Nem egy fagylaltgombóc volt, hanem jégkrém. Óriási élmény volt!

És az első fél órában elköltöttem minden pénzem.

Olyan boldog voltam. Ez volt a változás. Azóta sem volt ennél nagyobb örömben részem.

A hölgy felszusszan, elkomolyodik, és kérdez:

— Akkor megkezdhetjük az interjút? Én mindössze kilencéves voltam, csak jelentéktelen dolgokra emlékszem.

A kis asztalon közelebb tolja hozzám a riportmagnót, és kérdez:

— Mi is történt akkor, december 22-én Szentgyörgyön?

Mesélni kezdek, s akaratlanul is ahhoz a hangfekvéshez igazítom mondandómat, amely egy ’89-ben kilencéves kislány üde, látszólag jelentéktelen történettöredékekből összeálló visszaemlékezését jellemzi.

Mert ez volt, ami bennünk zajlott, az volt az igazi változás, ezek az igazi színek, ’89 színei.