Hogyan is volt régen? Az iskolákat nem csak az állam építtette, hanem egy-egy jövőbe látó földbirtokos, községvezető vagy maga a közösség. A gyereknek — még ha nem is mindeniknek volt kedvére a tanulás — inkább kiváltság volt az iskolába járás, mint kényszer. Valószínű, ha nem is értették, érezték, hogy ez mutatja meg a szegénységből kivezető utat. Aki már tanult valamennyit, az mesteremberré válhatott, kereskedővé, aki meg tovább tanult, abból felcser lett vagy orvos, pap vagy tanító, esetleg hivatalnok. Függetlenül a tanulmányok fokától, mindannyiuknak kijárt a tisztelet, és mindeniküknek volt megfelelő szakmai és emberi önérzete is.

Tudom, hogy a mai korban egy ilyen kép idillikusan hat, és hogy a múltban is voltak nehézségek: kevesen tanulhattak; a tisztelet megvolt, de a gazdagság akkor sem a tanult embert illette meg; az iskola is sokszor szegényes volt. Van azonban valami, ami után sóvárgok: a személyes kötődés az iskolához, tanítóhoz, az osztálytársak közti bajtársi viszony, az összefogás a szegénységben, a törődés.

A málló vakolatú iskolák némelyikén csak a cserepet kellett volna megigazítani, a repedést elfödni, és még most is állna.

Persze, nem az állam felelősségét akarom csökkenteni, nem a leosztott pénzeket tartom elégségesnek, csak az emberi hozzáállást hiányolom.

Megdöbbentő, hogy a korszerűen felszerelt iskolákban is mily mértékű a rongálás, mekkora kárt okoz a hanyagság, és az is, hogy mennyire elidegenedett és teljesítményorientált (érdekközpontú) az iskolák köré szerveződött csapat. Az talán már nem is meglepő, hogy a kapukon kirajzó diákok felnőttként gyakran nem a küzdőszellemet, hanem a ,,földbedöngölés" elvét kamatoztatják.

Ha nagyobb hangsúlyt fektetne minden érintett — és mindenki az — a külső és belső, lélekbeli ,,vakolat" réseire is, nem lenne annyi romba dőlt iskolánk, hanem minőségibb oktatásunk.