Madarat tolláról, országot költségvetéséről — parafrazálhatnánk a szólást a napokban a parlamentben zajló büdzsévita kapcsán. Mert sok mindent elárul a költségvetési törvény arról, hogy mire számíthatunk idén, egyfajta előrejelzés az, melynek függvényében tervezhetnek az önkormányzatok, a vállalkozók, az intézményvezetők vagy akár a közemberek. Hosszú távú elképzelésekre azonban a 2010-es tervezet nem sok esélyt biztosít, alapvetően csak a túlélésre való berendezkedést szentesíti a jogszabály.
Szigorú arccal vallja a miniszterelnök, hogy a gazdasági válságból való kilábaláshoz megszorító intézkedésekre van szükség, hogy az államháztartás kiadásainak csökkentése érdekében be kell fagyasztani a béreket, nyugdíjakat, elbocsátások várhatók a közszférában. Hogy miért pont a kampányban mindenki által legfőbb prioritásnak minősített tanügyet sújtják legelőbb, arra nincs magyarázat. Arra sem, hogy miként vészelik túl a vásárlóerő zuhanását az idősek, ha legalább az infláció mértékével megegyező arányban nem emelik juttatásaikat.
De a büdzsétervezet arról sem árul el sokat — és mind közül talán ez a legsúlyosabb gond —, a költségek csökkentésén kívül milyen gazdaságélénkítő intézkedéseket kíván foganatosítani a kabinet. Infrastrukturális fejlesztésekre ugyanis kevesebbet szánnak, ami azt jelenti, az építőipartól is megvonják annak lehetőségét, hogy a gazdaság egyfajta húzóereje legyen. De nincsen jobb helyzetben a vállalkozói réteg többi része sem: a kormányzók újabbnál újabb adónemek bevezetésében bizonyulnak igencsak kreatívnak, újabb terheket rónak a cégvezetők nyakába, egyre súlyosabb helyzetbe kényszerítve a kisvállalkozásokat — márpedig ez ismét csak a munkanélküliség növekedéséhez vezethet. Továbbra sem tudatosította a hatalom, hogy a mezőgazdaság stratégiai fontosságú lehetne az ország fejlődése szempontjából, az ágazat számára az eredeti verzióhoz képest valamivel több pénzt hagytak jóvá a bizottságokban, de arra még a plénumnak is rá kell bólintania, és még úgy sem lenne elegendő a pénz.
Semmiféle stratégia nem tükröződik tehát a tervezetben, mintha csak az lenne a cél, húzzuk ki valahogy egyik napról a másikra. Ráadásul amilyen a büdzsé, olyan a vitája is: a parlamenti tanácskozást érdemi párbeszéd helyett veszekedések uralják, hiába tárgyalják a tervezetet naphosszat, első két nap több volt a szünet, mint a munka, aztán tegnap valamelyest észbe kaptak a honatyák, futószalagon fogadták el a jogszabály cikkelyeit és utasították el az ellenzék által beterjesztett módosításokat. Pedig — a tavalyi tapasztalatok után — lassan már úgy vagyunk vele, hogy szinte mindegy, milyen, csak legyen. Hátha majd úgy lábalunk ki a válságból, ahogyan belekerültünk: karba tett kézzel, tehetetlenül.
