Ha megnézzük például a szászokat, németeket, hogyan mulatnak, mindjárt látjuk, hogy szépen, sorjában, ki-ki a maga párjával, fegyelmezetten, egyformán közepes tempóban táncolgatnak órákon át. Táncaikat, akárcsak az életüket, rend, fegyelmezettség, precizitás és összetartás jellemzi. Nem akar senki nagyobbat szökni a másiknál vagy ügyesebb lenni a mellette lévőnél. Úgy érzik jól magukat, ha mindnyájan egyformán lépnek.

A román nemzeti táncok, mint a hóra, brîu, căluşar... már másról árulkodnak. Itt azt látjuk, hogy mindenki összefogózik. Férfiak, nők együtt táncolnak, körbe, előre, hátra, el nem engedik egymást csak átmenetileg, és sokszor egy táncvezető (vătaf) irányítja táncukat. Nem lehet nem észrevenni, hogy egymásnak mennyire örülnek, milyen könnyen elfogadnak egy vezetőt maguk közül, és mennyire összetartóak. Táncaik hangulata, dallamisága boldogságot áraszt, ritmikailag ezért sokszor felfokozódik.

Végül vegyük szemügyre saját magunkat, a csárdást és a székely verbunkot.

A csárdást szabad táncnak nevezték a szakemberek, mert mindenki a párjával szabadon, saját tehetsége szerint úgy járja, ahogy tudja, és addig, amíg bírja. Itt az összetartásnak semmi nyoma. Láthatjuk az esküvőkön, hogy minden tánc valóságos verseny. Mindenki azon fáradozik, hogy szebben, jobban és tovább járja, mint bárki más, mert általában addig húzzák és fokozzák a ritmust a zenészek, amíg az utolsó pár is fel nem adja végkimerültségében.

A székely verbunk meg pontosan olyan, mint egy városi tanácsülés Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyudvarhelyen: elindulnak körbe a legények, mintegy felvezetik a táncot, és máris szétválnak két csoportra, majd nekifeszülnek egymásnak. Sorra figuráznak: ki tud szebbet, jobbat mutatni a másiknál, díszesebben, keményebben csapásolni. A mutatvány kicsengése: virtus, rivalizálás, dac és bizonyítás.

Aki nem hiszi, üljön be egy tanácsülésre.

Csiszér Lőrinc Ábel, Sepsiszentgyörgy