Szeretem lábatok, mely csak a szerető

felé megy, szeretőt kísér, és nem simul,

csak szerelem után szerető csüggedő

lába köré, ki már lihegve megvonul,

talptól az ujjakig, miket buján simítgat

nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol

s a bokáig, miken kék erek tava tikkad:

ó, szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!

Szeretem szájatok s a vad játékokat,

miket a nyelv űz, és az ajkak, s néha tán

harapva nyelveink — és mást is — a fogak:

hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.

S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek

s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm

emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,

mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.

S szeretem karotok, mely oly szép, biztató

és gyengéd és fehér, s idegesen gyűrűz,

s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,

szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.

S e karok végein két kezetek imádom:

a tunyaságnak és a bujaságnak áldott

két szerszámát, amely óva izgatja vágyam,

s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.

De mindez semmi, mert combjaitok közül

int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint

és ízlel, ájtatos hívetek üdvözül:

a szemérmetlenség belső szentélye int.

Combjaitok közé s farotok felé vágyom,

papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:

naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,

ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek!