Télen korán sötétedik, így nem mondható estének, csak estébe hajlónak az idő, amikor a köpeci öregotthonba látogattunk. A sepsiszentgyörgyi Együtt az Egészségért Egyesület pszichológusa ment a szokásos szerdai tanácsadásra, őt kísértük el, egy kicsit az ő munkájára is kíváncsian, de az otthon életébe is bepillantani. A korai vacsora után a lakók egy része visszavonult a szobájába, így csak azokkal találkoztunk, akik jelezték, beszélgetni szeretnének.
Szabó Istvánt az ebédlőben találtuk, kezdetben azt hittük, olyan mindenesféle, mert hol a zenegépet működtette, hol a kazánhoz ment, hogy megnézze, ég-e a tűz. Mikulás-szakálla mögül mosolygós tekintettel köszöntött, hamar barátkozott, de ahhoz sem kellett sok idő, hogy kiderüljön, temérdek keserűség mélyíti arca barázdáit.
Szabó István mosolya mögött temérdek a keserűség
— Baróti vagyok, hatvanhárom éves. Nem tudtunk kijönni a volt feleségemmel, 2007-ben elváltunk. Közös volt a lakásunk, de én lemondtam róla, és éltem egyedül albérletben egy ideig. Elég sokba került, és ennek pénzügyileg van egy határa. Amikor elváltunk, kaptam egy bizonyos összeget, amiben megegyeztünk, de elfogyott. Kellett fizetni az albérletért és a közköltségért, s aztán meguntam a főzést, eleinte ment, de amikor egyedül eszel, és csak magadnak főzöl, nincs rá kedved, emiatt egy ideig vendéglőbe jártam menüre, de nem bírtam pénzzel. Akkor döntöttem el, hogy bevonulok az öregotthonba. Kicsi a nyugdíjam, kedvezményes nyugdíjas vagyok, így nem volt más megoldásom.
Korábban a gázvállalatnál dolgoztam Baróton. Van két leányom, akiket taníttattam, mindenük megvolt. Rendesek voltak. De ahogy elváltunk, a leányaim megszüntették velem a kapcsolatot, nem próbáltak közeledni. Húsz éve lemondtam az italról, tehát nem kellett félniük, hogy részegen látnak engem az utcán. Dolgoztam, munkából hazamentem, letettem a pénzt, és még vállaltam központifűtés-szerelést, hogy segítsem a kisebbik lányomat, aki külföldön tanult. A nagyobbik akkor már férjnél volt, jelenleg Brassóban van, a kisebbik Baróton. Mindkét lányom jól szituált. De azt a köszönetet kaptam, hogy senki nem látogatott meg.
Szégyellem, hogy öregotthonban vagyok
Sámuel Mária házvezető elmondja: „Akinek van valamirevaló családja, az tartja a kapcsolatot. Itt a tíz lakóból csak ketten vannak, akiket nem látogatnak, Klárika néninek nincs senkije, és Szabó Istvánhoz sem jönnek."
Szabó István: Nekem csak az emlékek maradtak. Amikor idejöttem, depressziós lettem, nem tudtam a múltat félretenni, azzal a tudattal élni, hogy nincs család. Mély depresszióba kerültem, még az öngyilkosságon is gondolkodtam, de most már nagyjából túl vagyok rajta. Antidepresszáns nyugtatókkal éltem, de nem segítettek sokat, és rájöttem, a gyógyszer nem tudja megoldani a problémámat, ezen csak én segíthetek. Az az érzésem van, hogy teljesen egyedül vagyok.
Hogy miként telnek itt a napjaim? Felkelek, lejövök, megnézem, kialudt-e a tűz, ha kell, befűtök a kazánba, megiszom egy kávét, zenét hallgatok, bár azzal is gondom van, mert így a múltat idézem, és akkor elérzékenyülök. Elmegyek a faluba, megveszem a cigarettát, kávét, nem beszélgetek senkivel, csak ha kérdeznek. Az otthonban szépen beszélnek velünk, próbálják a múltat feledtetni, próbálnak segíteni abban, hogy ne hiányozzék a család, de nem megy. Az én helyzetem különbözik a többiétől, mert a többieket látogatják, tartják a kapcsolatot a családjukkal. De én egyedül vagyok. Már fél éve nem is megyek Barótra, nem kívánok találkozni az emberekkel, mert szégyellem is, hogy öregotthonban vagyok. Tessék elképzelni, amikor egy ember lelkileg kifárad. Én fizikailag nem fáradok, de lelkileg...
Egyedül nem tudtam létezni
Anti bácsival (Hoffman Antal) a folyosón találkozunk, régi ismerősként köszönti Rodica Renţea pszichológust, és el sem akarja engedni, mert „vele olyan jó beszélgetni, mindig meghallgatja az embert, ami megnyugtat". Aztán mégis elengedi, mert látja, hogy Vilma néni (Gál Vilma) int a kezével, menjünk oda. Betessékel a szobába, ahol Lujza nénivel (Bocz Lujza) ketten laknak.
— Ez itt a férjem, a nagyfiam, itt pedig én vagyok. Ez a nagy leányom és a kicsike, a három gyermekem, Katóka, Enikő és Ferenc. Ferenc a legnagyobb, hatvanéves. A fiam Bibarcfalvára nősült, Katóka is ott él — sorolja Vilma néni, miközben a falról leakasztja a családi fényképet, majd folytatja: Gál Béla volt a férjem, éltünk ötvenhárom évet csendes, békés házasságban, és tavaly meghalt. Tulajdonképpen azért vagyok itt, mert nagyon felejtek. Egyedül nem tudtam létezni, ezért tavasszal idejöttem. Egy gyermekhez sem akartam menni, azt mondtam, ha a nyugdíjam elegendő lesz, hogy itt eltartsam magamat, akkor ide jövök. Itt nagyon jó baráti közösségben vagyunk.
Itt van a lakásom a közbelső utcában, két családnak fürdőszobával. Most be van zárva, de ott egyedül nem tudtam lenni, örökké sírtam, kívánkoztam ide. Itt van Lőrincz Iluka, aki nagyon jó barátnőm volt leányka korom óta. Meglátogattam, és láttam, hogy olyan szép tisztaság, rend, elegancia van itt, azt mondtam, az öregotthonba megyek, mert ahol Lőrincz Ilu elfér, ott egy ágy nekem is kerül. Mondtam, engem tegyetek be. Jól is érzem magam, elkérezem, elmegyek, visszajövök, rosszat nem csinálok.
Otthon sem volt ilyen jó dolgom, mint itt
Lujzika néninek tizenhat éve halt meg a férje. Ő is szívesen mesél.
— Van két fiam és öt unokám. A menyem elment, és a fiammal nem tudtam kijönni. Ez volt a legjobb megoldás. A testvérem szerzett ide be, és nagyon meg vagyok elégedve. Mindenkivel jól vagyok. Én, ha lehet, nem is megyek el innen. Szeretem itt, jobban, mint otthon. Olyan sovány voltam, otthon tán meg is haltam volna eddig. Annak idején Szárazajtáról jöttem ide, már ötvennégy esztendeje Köpecen élek, ide jöttem férjhez. Az otthonba öt hónapja költöztem be. Megvan a lakásom, de üres. Az egyik fiam Magyarországra ment dolgozni, a másik fiam le-lejár a házba széjjelnézni.
Bocz Lujza és Gál Vilma otthonra talált
Nekem itt erősen jó, mert kedvesek hozzánk, s meg vagyunk elégedve. Semmi rosszat nem mondhatunk. Amikor akarom, elengednek, hazamegyek, széjjelnézek, és jövök vissza. Hozzám jönnek, meglátogatnak, a fiam még almát is hozott. Otthon sem volt ilyen jó dolgom, mint itt.
A semmiből kezdték, és otthont teremtettek
A köpeci öregotthon 2007 őszén kezdte működését, fenntartója a baróti önkormányzat, de az épület a református egyházé. Nagy István polgármester érdeklődésünkre elmondta, évente 220 000 lejbe kerül az otthon működtetése, a lakók befizetéséből csupán negyvenezer lej gyűl össze, de úgy véli, az intézmény az egyik legsikeresebb szociális létesítmény Erdővidéken, amit érdemes bővíteni. A Simonffy Sámuel Alapítványon keresztül pályázni szeretnének, ha az egyház eladná, megvásárolnák az ingatlant, és még kertet is hozzá. Az elöljáró hangsúlyozta, nagyon elégedett az alkalmazottakkal, akik „a semmiből kezdték, és otthont teremtettek".
Sámuel Mária házvezető intézi az otthon ügyeit, Demeter Mária szociális munkás teljes munkaidőben a lakókra figyel, egyénenként és közösségként is segíti őket, hogy jól érezzék magukat, a délutáni-éjszakai gondozók pedig a háztartási munkától az idősek gondozásáig mindent elvégeznek. A koszttal, a renddel, az egyszerű házi szabályzattal és főként egymással nagyon elégedettek a lakók, ritkán van vita közöttük, inkább segítik egymást.
Hetente egyszer látogatja őket dr. Deák Brigitta Barótról, Vilma néniék azt mondják, igazi lelki és testi gyógyír a jelenléte, miként a pszichológusé is, aki szerdánként beszélget az idősekkel általa választott témákról, s mindenről, ami őket érdekli.
A házvezető búcsúzás előtt egy asztalhoz vezet, amelyen szebbnél szebb dísztárgyak dicsérik a lakók munkáját, a falon pedig csoportkép, együtt a csapat, melynek tagjai csak akkor változnak, ha valakit elszólít közülük a kaszás, és helyét elfoglalja egy másik idős ember, aki ebben a közösségben keresi otthonát.