Előzmények

Mielőtt a védelmet képviselő ügyvéd, Rozsnyai Sándor ismertetné az általa előterjesztett érveket és a per lefolyását el egészen az európai fórumhoz folyamodásig, foglaljuk össze röviden a tényeket:

Polgármesterként Albert Álmos 2002-ben egy akkori kormányrendeletre hivatkozva, mely az állami szimbólumok használatát szabályozta a hivatalos épületeken, a román nemzeti lobogót a városháza tornyáról levetette, helyén hagyta viszont a bejárat fölött található mindkét másik zászlót. E lépését a Horia Grama vezette prefektúra sérelmesnek találta, és Codrin Munteanu akkori jogi irodavezető jegyzőkönyvet vett fel, amelyben 50—50 millió lejes pénzbírságot rótt ki a magyar tisztségviselőre két, állítása szerinti kihágás miatt: a zászlólevétel lett volna az egyik, a magyar helységnévhasználat a városháza hivatalos irataiban a másik. Albert többek közt azzal védekezett, a rendelet nem írja elő, hogy a zászlónak a tornyon is fenn kell lennie, kihágás tehát nem áll fenn, emiatt is a jegyzőkönyv semmissé nyilvánítását és a büntetés eltörlését kérve. Miután azonban két hazai bíróság is jogosnak találta a kormánybiztosi hivatal lépését, a pénzbüntetést kifizette, az ítéletet azonban, annak megalapozatlan voltára hivatkozva, 2003 szeptemberében megóvta az Európai Unió igazságszolgáltatásának egyik legfontosabb fórumán, a strasbourgi bíróságon.

Vesztett ügy

A pert a most született döntés szerint a román állam ezúttal elvesztette. A jegyzőkönyv tehát semmis, a polgármester pedig nemcsak a bírság összegét kapja vissza az inflációs ráta szerint megtoldva (2755 euró), hanem azon felül erkölcsi kárpótlásra (2000 euró) is jogosult, mert alaptalan meghurcoltatást kellett elszenvednie, amihez 2000 euró perköltség is járul. Albert azt nyilatkozta a Kossuth Rádiónak, akik annak idején támogatták a kifizetésben, most a kölcsönt vissza fogják kapni.

Tapasztalhattuk eddig is, a Strasbourgban született ítéleteknek nem akármilyen a súlyuk, a Rozsnyai Sándor képviselte taktikai vonal, az érzelemmentes jogi érvelés győzelme az eseten magán túlmutató jelentőséggel bír, mi több, jogi precedensként kisebbségpolitikai vonatkozásai is számottevőek.

Szakmaiság versus politika

Az általa választott út megindoklása végett Rozsnyai Sándor egy személyes élményével, meggyőződésévé vált elvének megfogalmazásával kezdte:

— Előrebocsátanám, hogy a kolozsvári egyetem jogi karán egy olyan tanár is tanított a hetvenes években, aki annak idején a magyar optánsok perében Titulescunak volt a jogsegédje. Az optánsok erdélyi birtokaikat szerették volna visszaszerezni, amelyeket a román állam arra hivatkozva kobozott el tőlük, hogy a magyar állampolgárságot választották, amellett ,,optáltak" az impériumváltást követően. Nos, ez a Ionaşcu nevű tanár azt mondotta nekünk — azóta is hasznosítom a belőle levont tanulságot hasonló ügyeimben —: az optánsok perében a magyaroknak tulajdonképpen igazuk volt, ügyvédjüknek sikerült bebizonyítania, hogy jogosan kérik vissza, amivel korábban bírtak, de — tette hozzá — olyanok voltak a nemzetközi politikai viszonyok, hogy a magyaroknak nem lehetett igazat adni. Tudnunk kell, hogy akkor sem, ma sem gondolnak Nyugat-Európában úgy ránk, ahogyan mi szeretnénk. Akkor határoztam el, ha valaha hasonló ügyem lesz, én a politikumot startból ki fogom zárni az érvelésből, és csupán szakmai érvekre hagyatkozom.

— Nyilván azért, mert nem bízik a hatalmi akarat segítőkészségében.

— Elsősorban azt akartam elérni, hogy Albert Álmos ügyét ne politikai szemüvegen keresztül nézze a román bíróság. Meg voltam győződve arról, ha a politika befolyik a perekbe, én itthon nem nyerhetek. Strasbourgban is jobbnak találtam kezdettől fogva nem politikai érveket felhozni. Mi több, miután a per Szentgyörgyön elindult, és azt a másik fél Bákó megyébe áthelyeztette — gondolom, az olvasó előtt nyilvánvaló, miért tették, különben arra hivatkoztak: azt itt nem lehetne biztonságban lefolytatni —, én igyekeztem a nyilvánosságot is távol tartani tőle. Ha főleg politikailag értékelik a nemzeti zászlólevételt, tudtam, itt csak veszíthetek. Ebben nem tévedtem. A Kovászna megyei kormánybiztosi hivatal jogi képviselője, Codrin Munteanu későbbi prefektus ugyanis perbeszédében azt állította, hogy amennyiben a bíróság a jegyzőkönyvet semmissé nyilvánítja, és a büntetést eltörli, akkor itt a megyében az RMDSZ átveszi az uralmat a kormányszervek felett. Munteanu emberként tisztelettudó, azóta is messziről köszön, ha meglát. De a tárgyalóteremben mind Oneşti-en, mind Bákóban még az elnöklő bírónak is ismételten rá kellett szólnia: hagyja már az RMDSZ-t, és térjen a per tárgyára, amire azonban ő nem volt hajlandó. Ennek ellenére az ő érvei hatottak, mert mind a két fórumon elutasították a beadványunkat.

— Az ő számítása tehát bejött.

— Bejött, de be az enyém is, én ugyanis előre láttam, hogy ez lesz belőle. Elértem ezáltal más vonalon egy olyan eredményt, melynek a végső győzelmet köszönhetjük. Mivel ugyanis az ellenfél jogi érveket nem sorakoztatott fel az én kizárólagosan szakmai beadványom ellen, a bíróság gyakorlatilag egyik fokon sem tudta kellőképpen megindokolni az ítéletet. Azt nem írhatták bele, hogy itt az RMDSZ jut hatalomra, ha a jegyzőkönyvet megsemmisítik, az ítélet hát indoklás nélkül maradt. Hozzátenném: én akár jogpolitikai érveket is felhozhattam volna, megkérdezhettem volna, érvényesek-e a Gyulafehérvári Határozatok. S mivel arra a válasz csak igen lehet, nos, azokban benne van, hogy minden nemzet a saját nyelvén igazgathatja magát, s ezek alapján a legkevesebb az lenne, hogy a magyar városnév ott szerepelhessen a hivatalos iratokban. De nem tettem, figyelembe véve a bukaresti sajtó reakcióját, az ügyben elhangzott parlamenti interpellációt és a bírók várható szubjektív viszonyulását a zászlóügyhöz, valamint a diákkoromban leszűrt tanulságot.

Érzelemmentes jogi szempontok

— Akkor lássuk a medvét, a győztes érveket.

— Mi tehát a jegyzőkönyvet támadtuk meg, mely két dolog miatt rótta ki a büntetést: mert a polgármester levetette a zászlót, és mert kétnyelvű helységnévjelölést — tehát a magyart is — alkalmazott hivatalos iratokban. Nem határozták meg, hogy honnan vették le a zászlót, nyilván a várható ellenérvre gondolva, azt sem, hol szerepel a magyar városnév. Én azt mondottam, azt semmilyen törvény nem írja elő, hogy a zászlónak az épület tetején is ott kell lennie, csak azt, hogy az épület bejárata fölé kell kitűzni. Fényképpel bizonyítottam, ők a toronyhoz ragaszkodtak tulajdonképpen, nem a zászlóhoz, az ugyanis a helyén volt és van most is, kihágásról tehát nem lehet szó, még akkor sem, ha érzelmileg az eseményt a román közvélemény másként értékeli. Én nem arról beszéltem, hogy egy nemzeti szimbólumot sérelem ért, hanem arról, a törvény szerint hol a helye. Ők köntörfalazva úgy érveltek: levették azt a városházáról. De nem tudták bebizonyítani, hogy azt a toronyra kell kitűzni, mert a törvény ilyet nem ír elő, onnan levenni se nem bűncselekmény, se nem kihágás. A magyar helységnév használatát az akkori törvény tényleg nem engedte meg, viszont úgy fogalmaz: ,,a hivatalos iratok szövegében" a román használandó. Nos, a mi esetünkben Sepsiszentgyörgy neve nem a szövegben, hanem az irat fejlécében szerepelt a román megnevezés mellett magyarul is, jeleképpen annak, hogy az iratot a városi hivatal bocsátotta ki. Fénymásolatot mutattam fel, hogy Temesváron is használták a kétnyelvűséget, az ottani prefektus azonban ezt természetesnek tartotta, és nem büntetett miatta. Volt más szakmai érvem is, tulajdonképpen ez jött be. A jegyzőkönyvnek a román törvények szerint is alkotórésze kell hogy legyen a kifogásolt cselekedet dátuma. És a jegyzőkönyv ezt nem tartalmazta, nem határozták meg pontosan, mikor is történt a zászlólevétel. Ennek hiányában pedig megsemmisíthetővé vált. Az ítélet amellett, hogy ismerteti a mi szempontunkból is azt, mi történt, arra hivatkozik, hogy egy olyan jegyzőkönyv, mely még a kifogásolt cselekmény időpontját sem tartalmazza, nem lehet érvényes, miként azért sem lehet az, mert nem válaszol az általunk felhozott érvekre, márpedig a válaszadás kötelező.

Az ügy átfogóbb jelentősége

A szóban forgó strasbourgi ítélet tehát formai és elvi indokokra egyaránt hivatkozik, fontosságát az egyenjogúsításunk felé tartó hosszú menetelésben kár lenne kisebbíteni. Jelentőségéről alighanem még sok szó fog esni, a nárcizmusban nem szenvedő jogi szakember saját sikerét némi távolságtartással kezelve így értékeli:

— Két szempontból jelenthet nyereséget számunkra. Egyfelől ettől kezdve Romániában nem követhetnek el velünk szemben ilyen típusú törvénytelenséget anélkül, hogy ne kellene számolniuk azzal, hogy az a nemzetközi bíróságok elmarasztalását vonja maga után. Számíthatunk arra, ha kisebbségi jogokról lesz szó, akkor is létezik kedvező elbírálás számunkra, nemzetközi jogvédelemben részesülhetünk. Nem kívánok dicsekedni, de ahhoz képest, ami a II. világháború után általában történt, tudomásom szerint ilyenre eddig nem volt példa. Másfelől pedig megyénkben, úgy tudom, ez az első, Strasbourgban megnyert per. De az összmagyar területet nézve is az első olyan ügy, melyben a kisebbségi jogok problémája is felmerült, és azt magyar kisebbségi nyerte meg. Az ítélet áttételesen bár, de kimondja, ha bántanak már megadott jogaidban, akkor azt törvényszegésnek fogják nyilvánítani. Hozzá szeretném tenni, a tanács tagjai közül egy biztosan román volt. Az Emberi Jogok Európai Bí­róságának hármas számú tanácsáról van szó.

Egyéb perek

Rozsnyai Sándor az eset kapcsán két másik hasonló perére is kitért a beszélgetésben, melyek azonos tanulságokat hordoznak.

— Ugyanezen módszerhez folyamodtam a Csángószövetség ellen beindult támadás kivédésekor, amikor az a magyarnyelv-oktatást meg kívánta honosítani a Csángóföldön. Arra kértem a magyar sajtót is, amíg eredmény nem lesz, ne írjon a perről. Akkor azzal akarták betiltani még a Csángószövetséget is, hogy a törvény nem engedi meg a magyarnyelv-oktatást azokban a falvakban. Én arra törekedtem, hogy bebizonyítsam tanúkkal: ami ott folyik, az a román törvények értelmezése szerint sem minősülhet oktatásnak. Ugyanis mivel az iskolából kitiltották, szabadidős tevékenység volt. Másodszor: nem hivatalos órarendbe iktatottan foglalkoztak a gyerekekkel, harmadszor pedig jegyet nem adtak nekik. A törvény által oktatásnak meghatározott folyamatnak nevezni nem lehet, bár többen vettek részt rajta. Az alkotmány pedig biztosítja, hogy szabad idejében mindenki azt tesz, amit akar. Ezt megnyertem mind alsó fokon, mind a megyei törvényszéken. Nem tudták sem az oktatást, sem a Csángószövetséget betiltani.

Rozsnyai Sándor még elmeséli, hogy a Háromszék Táncegyüttest egy alkalommal kétszázmilliós pénzbírsággal sújtották, őt kérték fel jogvédelemre.

— Egy előadáson elénekeltek egy dalt, mely sokak fülét sértette. Hogy ne legyen belőle politikai ügy, nem ezért perelték be őket, hanem azért, mert kazettáikról hiányzott egy bélyeg. Én nem tagadhattam, hogy a vád áll, viszont arra hivatkoztam, nem fért bele az idejükbe, hogy azt megtegyék, ezért azt kértem, intsék meg és figyelmeztessék őket a szabálysértésre azzal, ha még egyszer előfordul, pénzbírsággal sújtják őket. Az érvelés hatott. Hozzá kell tennem, a kétszázmillió az együttes felszámolását jelenthette volna, s az egyetlen magyar táncegyüttes csődbe juttatásának nyilván meglett volna a negatív visszhangja.

*

Újságíróként persze a nyilvánosság, a sajtó kizárását nem helyeselhetem, s meg kell jegyeznem, az lenne a természetes, ha az országos nyilvánosság védelmet nyújtana a kisebbségeknek, nem támadási felületet, márpedig nálunk túlnyomórészt ez történik.

Az ismertetett esetek és a jogászi mentalitás méltatásában pedig okvetlen abból kell kiindulni, hogy azóta például a Csángóföldön az iskolák egy részében is tantárggyá vált a magyarnyelv-oktatás, az ilyenszerű eredmények tehát továbbfejleszthetőek, miáltal jogvédelmi és jogkiterjesztési jelentőségük tagadhatalanná válik.