...És ha már itt tartunk, akkor hadd említsük meg, hogy miközben a mai világban a szemét mindent ellep, és hogy az előrejelzések szerint tengerek fognak elpusztulni, mindig visszagondolok a gyermekkorom falujára, ahol nem volt szemét. Tudniillik a konyhai hulladék kikerült a trágyadombra, ahol lebomlott, majd a trágyával együtt visszakerült a földbe, és új termésnek adott táplálékot. A papírhulladékot tűzgyújtónak használtuk, egyszerűen nem volt szemét. Akkor nem voltak műanyag zacskók, ilyen előnyei is voltak annak a valamikori életmódnak…

Minden falunak megvoltak a saját erdei, annak pontosan szabályozott használata. Bodosnak például a Hatodon voltak az erdei, és amikor ősszel megkezdődött a jogok szerinti erdőlés, akkor a faluból egyszerre kiment ötven-hatvan szekér, a baconiakkal együtt Bacontól a Hatodig valóságos szekérkaravánt alkottak. Még gyermek voltam, és én is mentem édesapámékkal a Hatodra fáért, roppant élveztem. Korán kellett kelni, elemózsiát kellett vinni, szalonnát sütöttünk. Egyszer, hazafelé jövet a nagyon megrakott egyik szekérnek a kereke Baconban eltörött. Késő estecske volt, nem volt mit tenni, a gazdának be kellett kopognia egyik ismerőséhez. Megkopogtatta az ablakot: Aluszik-e, Ferenc bá? Mire amaz: Nem, nem! A gazda: Adjon egy kereket! Mire amaz: Aluszom, aluszom… A rendtartó székely faluról köteteket író Imreh Istvánnak elmondtam ezt a történetet, úgy kacagott, hogy a hasát fogta… Kerék természetesen került, mert a segítőkészség, az összefogás megvolt, mert az az élet úgy ment, mint a masina.

Még csak egy dolgot arról, hogy milyen is volt a gyermekkorom faluja. Egyik nyár végén, augusztusban, olyan hét-nyolcéves lehettem, édesapám kivételével az egész családunk hastífuszt kapott. Valamelyik mezei forrás megfertőződhetett, az okozhatta a bajt. Édesapám bevitt minket, édesanyámmal s két testvéremmel együtt a baróti kórházba. Három hétig voltunk bent, Kádár Béla doktor kezelt minket. Apám ott volt velünk. S amire három hét múlva gyógyultan hazakerültünk, az emberek hazahordták a gabonánkat, kicsépelték, a helyire tették, mert a tanítónak, aki nehéz helyzetben volt, ezzel akartak segíteni. Sőt, amikor hazakerültünk, emlékszem, hogy kívánkoztam a napsütötte mezőre… s az emberek jöttek szántani. Pedig senki sem hívta őket… Így segítették egymást az emberek, szerre, mert a kölcsönpohár visszajárt. Másik évben másnak segítettek, s utána megint másnak. Az ebben a rendszerben dolgozó gazdák, mondjuk tízen, pontosan tudták, hogy ki mikor milyen munkát végez, és akkor mentek annak segíteni. Nos, ezeket a tapasztalatokat látva sokat gondolkodtam, amikor A székelyek rövid történetét írtam, hogy a székelység hogyan tudta megőrizni az ősi szállásterületét. Hát egyrészt a katonai rendszer bizonyos előnyöket hordozott, oda nem lehetett másokat telepíteni, mert a föld, a tulajdon, az a székelységé volt, másrészt az életnek ez a rendszeressége bizonyult megtartónak. Hiszen ott van 1848—49: a szabadságharc elvesz, Világosnál megtörténik a fegyverletétel, szétoszlanak a fegyveres alakulatok, a katonák hazamennek. A vezetők, a tisztek, az értelmiség elbujdokol, köztük a sokat idézett és szeretett történészünk, Jakab Elek hazamegy Szentgericére, a családi birtokára, hogy ne bolygassák, ne kutassák, ne fogják el. És ő írja, hogy: hazajöttek, Uram, Teremtőm, másnap mentek kaszálni, zabot aratni, szőlősbe, rövidesen nősültek. A fegyvert le kellett tenni, de az életet ott kellett folytatni, ahol abbahagyták. Azt írja Jakab Elek: minket, az értelmiségieket ett meg a fene, hogy oda a szabadság, mi lesz a nemzettel, ők — mármint a hazatérő harcosok — tették a maguk dolgát, és ők voltak, akik fenntartották a nemzetet. Amit Jakab Elek kicsiben látott a falujában, az történt a Székelyföldön. Csodálatos! Hát ez tartotta fenn a székelységet.

Mikós évek

— Egyszer csak eljött az a pillanat, amikor fel kellett tarisznyálni, és el kellett menni felfedezni egy másabb világot… Ez a Református Székely Mikó Kollégium volt, amely korántsem arról híres, hogy hatalmas falai között, illetve a hatalmas falakkal körülvett udvarán meg lehetne találni a Bodosban átélt korlátlan szabadságot… Milyen volt akkor a mikós világ?

— Igen, ez 1940-ben volt, tizenegyedik éves voltam. Abban az évben nagy változás volt. Észak-Erdély ismét Magyarország, és egyszerre megjött a székely családoknak a kedve, hogy a gyermekeket taníttassák. Olyan vargyasi társam is volt, aki az édesapjával gyalog jött be Sepsiszentgyörgyre, mert olyan szegények voltak, hogy szekérre sem futotta. De jöttek, mert más volt a kedv, megjött az emberek kedve a tanuláshoz, de még ahhoz is, hogy második, harmadik vagy negyedik gyermeket vállaljanak. Az én testvéreimet a szüleink már előttem is bevitték a Mikóba, nyilvánvaló, hogy én is ott folytattam volna, de velem együtt a faluból többen is jöttek, négyen-öten, olyanok, akikről azelőtt nem gondoltuk volna. Na, felpakoltuk a nagy szalmazsákokat a szekerekre, nyolc órát zötyögtünk a Hatodon keresztül Szentgyörgyre, szépen beírattak, és betettek egy hatalmas hálószobába, ahol negyvenen aludtunk. A nagyobb diákokból egy volt a hálófőnök, annak volt helyettese, s na, jelentkezni kellett Andrási tanár úrnál. Ő volt a diákkaptárnak a vezetője. Neved? Egyed Ákos. Honnan? Bodosból. Apád tanító? Igen. Pénzed van-e? Van. Mennyi? Öt pengő. Beírta a noteszébe a nevem mellé: öt pengő. Na, fiam, ezt az öt pengőt ide betesszük, és amikor szükséged van, jössz és kérsz. Így kezdődött. Mert ugye, a cukrászda a közelben volt, és az öt pengő hamar elment volna…

— Bár akkor öt pengőre sok finomságot lehetett vásárolni…

— Ó, hát harminc fillérre már nagyon finom süteményt adtak… És akkor este nyolckor a szobafőnök azt mondta: Irány a mosdó, kézmosás, nyakmosás, lábmosás! Tiszta hideg vízben. Na, végzünk, be a hálóba, mindenki az ágyában feláll, mutatja a kezét-lábát… Mellettem itt is idegen, ott is idegen, ez azért más világ, mint ami otthon, Bodosban volt, egy kicsit meg volt szeppenve a gyermek… Másnap be az osztályba, öt óra tanulás, délben ebéd, de nem olyan, hogy attól a hasunk félreállt volna, ebéd után egy óra szünet, utána szilencium. Ott is egy nagydiák felügyel, beszélgetés nincs, tanulni kell. Hát ez elég furcsa volt eleinte, meg kell mondani őszintén, de hamar megszoktuk a mikós, katonás, spártai rendet, kialakultak a barátságok. Jöttek a komolyabb feleltetések, ki kellett menni a táblához, emlékszem, hogy földrajzból Felszeghy tanár úr feleltetett, szinte oda sem nézett a térképre, csak megjegyezte: Na, na, az a város mióta költözött oda?... De fél éven belül a Mikó második otthonunk lett, már úgy tudtunk izgulni az iskola futballcsapatáért vagy a kézilabdacsapatért, mintha nem is tudom, mióta lettünk volna mikósok. Az is tény azonban, hogy ha az ember vétett, akkor a pálca suhogott, és volt nyakleves is. A másodikosok lenéztek minket, s csak másik évben, amikor a sapkánkra felkerült a második vonal, akkor lettünk nagy urak… De volt ott sok ének, sok játék is.

Másodikos-harmadikos koromra, ez a mai ötödiknek-hatodiknak felel meg, első nap kivittek a temetőbe, az elhunyt tanárok sírjainál megálltunk, s az osztályfőnökök szépen elmondták, hogy itt nyugszik Görög János, aki latint és történelmet tanított ekkor s ekkor, néhány mondat, s mentünk a másik sírhoz.

— A helytörténet apró, de fontos adalékai…

— Pontosan! Aztán jött március tizenötödike, kimentünk a parkbeli negyvennyolcas emlékműhöz, ott volt a sok szekér, emlékszem, édesapámék is sokszor bejöttek Bodosból szekérrel, szavalatok, énekek, s mindezek szépen elraktározódtak bennem. Ötödikes korától az ember már nagydiák, akkor már másként kezeltek minket a tanárok, akkor már nemigen pálcáztak, és akkor az eszmélés is nyilvánvalóan erőteljesebb volt, a tanulásból csak lerakódik az az alap, amelyre építkezni lehet.

— A Református Székely Mikó Kollégiumnak már akkor hatalmas könyvtára volt. Kiadták a tanárok a kötelezőt?

— Ilyen is volt, de azért szabadon is lehetett válogatni. Délutánonként nagyon sok regényt olvastunk. De ekkor már a háború után voltunk, amikor az olyan történelemkönyveket, amelyek a Mikó könyvtárában voltak, már nemigen adták ide. Jöttek ezek az új tankönyvek, és ki volt adva az ukáz, hogy ezeket kell tanítani. Ez megzavarta egy kicsit a dolgokat, de emlékszem, hogy ettől még kiszedtük a könyveket, olvastunk, és a tanáraink sem úgy adták elő a történelmet, ahogy például Rollerék vagy mások előírták. És a tanáraink közül többen kiemelkedtek. Az alsóbb osztályban Debreczi Sándorra emlékszem a legjobban, aki később egyetemi tanár lett, mert ő rendkívüli módszerekkel tanította a helyesírást. Amikor mi mikósok lettünk, éreztük, hogy a városi gyermekek a helyesírás dolgában egy fokkal előttünk járnak. Debreczivel mindennap volt egy tollbamondás, s azt vagy mi javítottuk ki, vagy ő. Debreczi azt mondta: Színpadukon súgólyuk van, s a subáján egy nagy lyuk van, ki tudja ezt helyesen leírni? Így gyakoroltunk, s én úgy megtanultam, hogy éjjeli álmomban is tudtam, hogy kell ezeket helyesen leírni…

— Olyan volt ez a gyakorlat, mint a fiam, a te felyed ojan, mint egy gójatolyás?...

— Pontosan! Ilyen játékosan tanított, és nagyon sok verset tanított, Petőfit és Aranyt. Verset Bodosban is tanultunk, mert apám azért erre nagyon vigyázott, de a Bodosból hozott alapra tovább lehetett építeni. Aztán a felső tagozaton a Mikóban Salamon Sándor olyan előadásokat tartott, akár az egyetemen. Felült a katedrára, és úgy beszélt Kossuthról vagy Széchenyiről, hogy bennem akkor rögzültek Kossuth szónoklatai, Széchenyinek a reformterve. Mert Salamon tanár úr magyarórán ugyan, de úgy beágyazta a történelembe, és úgy adta elő, hogy az tényleg megmaradt. Vagy 1947-ben, amikor lezárultak a párizsi béketárgyalások, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy az egész iskola kint vagyunk az Újvárossy-kertben, fogalmam nincs, ki kezdeményezte, s hát egyszer csak jönnek a tanáraink is: Gyertek be, gyertek be, gyerekek… S bementünk, de ott akkor tanítás nem volt. Tehát az öntudat, a magyarságtudat minden alkalommal megnyilvánult.

Vagy ott volt a cserkészmozgalom, ami abban is segített, hogy bár a Mikó udvarán valóban hatalmas falakkal voltunk körbevéve, a természettől ne szakadjunk el. És minden ősszel volt egy nagy kirándulás, makkszedéssel összekötve. Jöttek a nagy szekerek, és hordták be a tornaterembe az általunk szedett makkot, amit az iskola eladott, és abból látta el a konviktust.

Erdővidék akkor egy kis haza volt. Három héttel a karácsonyi vagy a húsvéti vakáció előtt jött egy nagydiák, és összeírta: ki megy Erdővidékre? És akkor kibéreltek egy autóbuszt, ami legalább két és fél órát ment Erdővidékig. De nem csak azért tette meg két és fél óra alatt a távot, mert akkor még nem volt aszfalt, hanem azért is, mert a Gohánban megálltunk borvizet inni, de ott olyan nótaszó volt a Mikótól Nagybaconig s onnan tovább, hogy egyfolytában szólt a nóta… Diáknóták, katonanóták, rengeteget tudtunk.

1940 őszén nagy földrengés volt, a Mikó épülete nagyon meglazult, most is emlékszem, hogy az emeletes ágy második emeletén laktam, és belevertem a fejem a falba, s akkor gyalog mentünk haza Bodosba a Teksén keresztül. Földrengés ide-oda, örvendtünk a pluszvakációnak, s énekszóval mentünk Szentgyörgytől Szárazajtáig s onnan Bodosig. A diáktársadalomnak s a diákéletnek megvoltak ezek a szépségei.

Ezenkívül ott volt az önképzőkör. És 1944-ig sokszor jöttek Kolozsvárról, Budapestről előadók a Székely Nemzeti Múzeumba. Ezekre az előadásokra mindig elmentünk, és meghallgattuk.

— Kötelező volt?

— Nem volt az! Csak kihirdették, gyülekező, aki akar, mehet. És a nagydiákok nagy része ott volt. Mert éreztük, hogy ezekből az előadásokból tanulhatunk, újabb ismereteket kapunk.

Lejegyezte: BENKŐ LEVENTE

(folytatjuk)