Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nagy, görbe fűzfa Csenger meg Tótfalu közt a Szamos partján. Olyan nagyon görbe volt, annyira meg volt hajolva, hogy már csak egy arasz választotta el a pataktól.
A patak partján jöttek-mentek az emberek, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a fa alighanem szomjas, azért van így lehajolva, de bizony nem ér el a vízig, jó volna hát megitatni.
Egyszer arra megy egy szegény ember, azt mondja:
— Hej, de szomjas lehet ez a fűzfa!
Visszamegy Csengerbe, a faluba, mondja a bírónak, hogy szedjen össze nyolc embert rajtuk kívül, hogy legyenek tízen, aztán menjenek el, vágják ki a fát, döntsék bele a Szamosba, hadd igya jól tele magát, aztán majd visszaállítják.
Ki is megy tíz ember a bíró kíséretében a patakhoz, nekifognak, lefűrészelik a nagy fát, s amikor a fa belezuhan a vízbe, látják ám mindnyájan, hogy a kiszáradt fűzfa olyan odvas, olyan szuvas, hogy csak úgy issza be a vizet. Azt mondja az egyik ember, az, amelyik az itatást indítványozta:
— Látja, tekintetes bíró uram, milyen mohón iszik szegény fa, biztosan nagyon szomjas lehetett már. Na, hadd legyen itt vagy egy hétig, majd akkor kivesszük, most már menjünk haza.
Azt mondja erre a bíró:
— De előbb számoljuk meg, hogy megvagyunk-e mind a tízen, nem húzott-e be valakit a vízbe ez a nagy fa.
Elkezd a bíró számolni, de amikor kilencig elszámol, magát elfelejti hozzávenni, s így csak kilencig jut. Megszámolja vagy ötször, de mindig csak kilenc! A fejéhez kapja a két kezét, és kétségbeesetten ordítani kezd:
— Jaj, egy embert elvitt a víz! Jaj, mi lesz velem, mikor én vagyok a felelős mind a tízért?! Nahát, most már haza sem mehetek, mert oda a becsület!
Erre a többiek is elkezdenek számolni, de mindegyik csak kilenc embert számol. Azt mondja erre az az ember, aki a fűzfaitatást kitalálta:
— No, már én sem mehetek többé haza, mert én találtam ki a dolgot, én vagyok a felelős mindenért.
Egyszer csak azt mondja az egyik ember:
— Tudjátok, mit? Simítsuk le az agyagot a patak partján jó alaposan, aztán hasaljunk neki, vágjuk bele az orrunkat mind a tízen, vagy ahányan itt vagyunk, aztán számoljuk meg, hány lyuk van a sárban.
Úgy is tettek. Mikor lehasaltak, jól belevágták az orrukat a földbe. Megszámolják, hát tíz van. Hő! Elkezdenek örömükben ugrálni:
— Megvan, megvan mind a tíz, megvan mind a tíz!
Ezzel elmentek haza, és még most is otthon vannak, ha meg nem haltak.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
