Persze előfordul, hogy valaki bizonyítani tudja ártatlanságát, de kiérezni, hogy valamiképpen köze volt a dologhoz, csak van, mi mögé bújnia, így törvény szerint mentesül a vád alól.

A mindennapi élet színpadán is sokszor zajlanak kisebb-nagyobb tragédiák, melyek szereplői ugyanúgy keresik az alibijüket, hogy mentesüljenek a felelősség alól. Ez a taktikázás már a kisgyerekeknél is előfordul, de felnőtt korban egyre gyakoribbá válik. Jól ismert eset: a gyereket leküldték vásárolni, de eljátszotta az időt, és közben elveszítette a rábízott pénzt. Aztán észbe kapott, és elkezdte keresni kétségbeesetten, végül megszeppenve állított haza, mondván, elveszítette a pénzt, mert egy nagy kutya megijesztette, s bár sokáig kereste, nem találta…

Nem hazudik, mert tényleg elveszítette a pénzt, csakugyan kereste, valójában nem találta, és a kétségbeesés sem megjátszott, a bűnbánat sem.

A felnőtt sem hibás, amiért neveletlen maradt a gyereke, hiszen ő csak jót mondott neki, szépen öltöztette, és megtanította idejében, hogy ,,köszönj szépen!". A megromlott baráti, házastársi kapcsolatért sem hibás, mert ő megtett mindent a helyzet javítására, csak a másik fél nem mutatott hajlandóságot, megértést. A politikus mindent megtett a munkanélküliség felszámolásáért, a nagyobb fizetésekért, csak… közbejött a gazdasági válság…

Az emberi találékonyság határtalan, a példákat hosszan lehetne sorolni.

A mese eleje rendben volna, a vége tökéletesen illik a helyzethez, csak a közepén sántít valami, ami törvény szerint nem, de erkölcsileg vétek. Valahogy úgy fest a dolog, mint az egyszeri ember böjtje, aki lekváros kenyeret evett a többiek szeme láttára, majd titokban belakott disznótoros finomságokból, hogy aztán elnyomtassa ismét lekváros kenyérrel. A dolgot úgy nyugtázta, hogy a Jóisten meg lehet elégedve a böjtjével, mert akár alulról, akár felülről nézi is, csak lekváros kenyeret lát…

Alibi akad tehát, csak magunk előtt hogyan igazoljuk az elszalasztott lehetőségeket, az ,,eljátszott időt"?