Akik még nem látták, annyit kell tudniuk róla, hogy egy — lehetőleg egyetemi végzettségű — egyén válaszol az I—V. osztályosok tananyagából feltett kérdésre, az ötödikes gyerekekkel párhuzamosan. Ha okosabbnak bizonyul, pénzt nyer, ha nem tudja a válaszokat, fennhangon el kell ismernie vereségét. Eddig nincs semmi különös, hiszen minden versenyben valaki nyer vagy veszít.

A dolog akkor kezd érdekessé válni, mondhatni, ,,pikánssá", amikor a megbecsült könyvelő alig tudja megoldani a kisiskolás matematikafeladatát, sőt, a tanító néni is csak a diákok nyújtotta segítséggel kerül ki emelt fővel a viadalból.

Bár a gyerekek nagyon segítőkészek, megértőek, és beérik egy fagyival, a felnőtteket szemmel láthatóan zavarja, ha alulmaradnak.

Mi is derül ki ebből a furcsa helyzetből? Hát sok minden, többek közt az, hogy a gyerekekkel sokszor tanultatunk meg fölösleges dolgokat, amiket felnőttkorra el is felejtenek. Megtudhatjuk, hogy az ember mire felnő, elveszíti intuícióját, ösztönös tájékozódóképességét, és ,,bebábozódik" a saját szakmai világába. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy más logika szerint tanítják gondolkodni a kisdiákokat, mint amilyent felnőtt korára ő maga kialakít, ami nem éppen logikus következmény. Az is kiderülhet egy gyerek számára, hogy íme, a felnőttek buták, és mégis elvárják, hogy a gyerekek tiszteljék őket.

A műsorból csak az nem derül ki, hogy a felnőtt agyát is terheli rengeteg fölösleges dolog, és hogy a szakosodás, a mindig mindenben megfelelni elvárása, a teljesítményorientáltság ára éppen a többi képesség visszafejlődése.

Én eldöntöttem, hogy optimista leszek, és addig várok a tévé előtt, míg sorra kerül a műsorban versenyzőként egy illetékes miniszter is, hátha azután változik valami...