Akkori emlékeimet eleveníteném fel, hiszen még frissen megválasztott megyei RMDSZ-alelnökként igen jól emlékszem a forrongó hangulatra mindkét ,,harci" fél részéről. Sepsiszentgyörgyig hallatszott a hegyen túliak fegyverkezése és készülődése megsegíteni a már-már vesztésre álló marosvásárhelyi ,,testvéreiket". A hírek ellenőrzötten komolyak voltak. A baróti fenekedő magyarok mellett, akiket sikerült lecsillapítani, ugyanígy készülődtek a sepsiszentgyörgyi, sőt, a környékbeli és brassói magyar fiatalok is a szorongatott marosvásárhelyi magyarok megsegítésére. Az akkori RMDSZ — már elnézést jelenkori vezetőinktől — nem is hasonlított a napjainkban fungálóhoz. Az valódi tömegszervezet volt, ahol senki nem a tisztségre építette a jövőjét, hanem a mindennapi munkára. Feladatunk volt ezekben a napokban, hogy elhárítsuk a már-már kibontakozó székelyföldi polgárháborút. Megszerveztük az állomási őrséget, hogy megakadályozzuk a joggal felháborodott ifjak elutazását Marosvásárhelyre. Látni való volt, ki az, aki ezért ült vonatra. Lebeszéltük a rejtegetett ,,fehér fegyverrel" készülődőket. S ez napokig, váltakozó többszemélyes őrséggel így ment. Ne feledkezzünk meg azokról a ,,névtelenekről", akik aztán a hatalomért való tolongásból kimaradtak.

Azokban a napokban jelent meg a fekete (gyász-) zászló a megyeháza épületén, jómagam is talán akkor szónokoltam a nevezetes erkélyről, ígérve a háborgó és éljenző gyülekezőknek, hogy ez a fekete zászló addig marad kifüggesztve, amíg igazságot nem tesznek a marosvásárhelyi pogrom ügyében. Persze, a zászló hamar lekerült, igazságot a mai napig sem tettek, mert érinthetetlenek nem csak a legfőbb bűnösök (Iliescu, Roman, katonai parancsnokok), hanem a helyi szervezők is. A magyaroktól és a cigányoktól a mai napig egyetlen felelős politikus nem kért bocsánatot az egyoldalú büntetőeljárásért.