A tényeken túl nyilván azt is leszögezhetjük, hogy célegyenesbe fordult a magyarországi választási kampány. Ismertek a szereplők, a kampányszlogenek, az ígéretek és fogadkozások. Magyarország kétségkívül korszakváltó választás előtt áll, és tekintve, hogy akarva-akaratlan ezer szállal kötődünk az anyaországhoz, kevesen lehetnének mifelénk, akik ásítozó érdektelenséggel figyelnék a fejleményeket.

Háromszéknek a jobboldal iránti nem titkolt rokonszenve nyilván elsősorban a Fidesz felé fordul, ennél sorsdöntőbb lehet azonban, hogy a jelek szerint a választók többségének szimpátiája is hasonló irányultságú. Úgyhogy nem is Orbán Viktorék sikere vet fel kérdőjeleket, hanem annak aránya. A vélemények — szakembereké és műkedvelő politizálóké egyaránt — azonban igencsak megoszlanak afelől, hogy az ország jövője szempontjából üdvözítő lenne-e a Fidesz kétharmados győzelme, ami szinte kontroll nélküli országlást tenne lehetővé.

A kétharmados győzelem sorsa azonban tekintélyes mértékben azon az akár másfél millió baloldali szavazón múlik, akinek momentán nincs pártja. Az sem tűnik megfellebbezhetetlen állításnak, hogy a kisebb pártokra eleve értelmetlen lenne szavazni, listaállításuk után ugyanis kizárólag a választókon múlik, mekkora erővel lesznek jelen a jövő magyarországi politikájában. Négy éve mintegy hárommillió szavazatot kaptak a baloldal pártjai (MSZP, SZDSZ, MDF, Munkáspárt), amiből legalább nyolcszázezer ma is a szocialisták rendelkezésére áll. Közel ennyien átpártoltak a Fideszhez és a Jobbikhoz, ám ha a maradék tétovázó csak egy része megmozdul, a kis pártok, főleg a Lehet Más a Politika, akár meglepetést is okozhat.