Ily módon Felső-Háromszék legjelentősebb műemlék jellegű polgári épülete új rendeltetése révén megmenekül az enyészettől, és bármennyire furcsán hangzik is, hogy leendő óvó- és tanító nénik rukkolnak be a ,,kaszárnyába" — a pedagógusszakmában, hál’istennek erős a női dominancia —, szóval, beteljesül a népdalba foglalt játékos kívánság, hogy ,,Bárcsak lányokat is soroznának..."

Ha viszont jól belegondolunk ebbe az épület- és intézménytársításba, érzékelhetjük, milyen remek tradíciójú helyre kerülnek a lányok és legények, hisz a kézdivásárhelyi székely altiszti katonai nevelde a székelység történetének olyan letéteményese, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. A sors iróniája, hogy az 1811-ben báró Purczell János, a második gyalogezred hadnagya által kezdeményezett intézményalapítás az osztrák ármádia számára volt hivatott hűséges katonákat nevelni. Az 1823-ban átadott épületben ennek az ellenkezője történt, több vonatkozó történeti tárgyú munkából ismert, hogy ebből a tanodából számos magasan képzett katona került ki, akire ráillik Petőfi versének az a sora, hogy ,,Lám, nem fajult el még a székely vér, / minden cseppje drága gyöngyöt ér": az intézmény vastag téglafalai között olyan katonatiszti önképzőkörök keltek életre, amelyek előbb a magyar szabadság szószólói, majd az 1848—49-es forradalomban és szabadságharcban ennek harcos megteremtőivé váltak. A katonai nevelde tiszti, altiszti állományából nagyszámú harcos került ki. Nem véletlen, hogy a forradalomban és szabadságharcban a Kézdivásárhelyről és környékéről honvédnek, nemzetőrnek beálló katonák fegyverforgatói képzettsége Erdély-szerte elismertté vált. Kézdivásárhely férfilakossága igen nagy számban volt jelen a csatamezőkön, de a város és környéke teljes lakosságára, a nőkre, gyerekekre és az idősebb korúakra is jellemző volt a székely határőrség hagyományaiban gyökerező hazafiság, amelynek jelzései öröklődtek, és ma is élnek. Figyeljünk csak meg egy kézdivásárhelyi március 15-i ünnepséget, a sok-sok emlékmű- és szoborállítást, a múzeumi és iskolai, az egész közéletet, és előbbi állításunk a maga konkrétumaiban is érzékelhetővé válik.

Az osztrák kamarilla éppen a katonai intézmény 1848/49-ben betöltött szerepe miatt szüntette meg a katonai nevelde funkciót, és alakította át kaszárnyává az épületet.

A székelység történetébe nőtt bele olyan vonatkozásban is, hogy nem a katonai adminisztráció költségén épült, mint általában a kaszárnyák, hanem báró Purczell János kezdeményezett gyűjtést az építés költségeinek fedezésére. Az így összegyűlt 74 000 forintból — olvashatjuk Petriceanu András és Szőllősi Tamás tanulmányából (Művelődés, 2/2008) — 45 000 a székely katonák és civilek adománya volt. A székelység ezenkívül, hagyomá­nyaihoz híven, minden anyagot és kalákás munkát ingyen ajánlott fel.

A ,,kaszárnyaépület" mintha készülődött volna új rendeltetésére, előtte szabadságharcos emlékmű áll — Bocskai Vince munkája —, és itt avatták fel nemrég Kratochvill Károly ezredesnek, a Székely Hadosztály parancsnokának Vetró András alkotta portrészobrát is.

Báró Purczell Jánosnak utcanév őrzi emlékét, szinte bizonyosra vehető, hogy nagyságát hirdeti majd szobor is.

A kézdivásárhelyi vá­rosvezetés két évtizede igyekszik az épületet megmenteni. Előbb művelődési intézménycsoportot — múzeum, képtár, könyvtár stb. — akartak idetelepíteni, de ezekre igen körülményes pénzt szerezni. Az iskolai rendeltetés ötlete éppen jókor érkezett, mert a kézdivásárhelyi tanács ,,zsindelyezte ugyan a kaszárnya tetejét" — mentette az épület fizikai állagát a végleges pusztulástól —, de a jelentős összegeket feltételező felújításhoz nem volt megfelelő forrása.

Általánosítható tanulság az is, hogy régi, értékes épületeinknek valamilyen rendeltetést, funkciót kell találni.