Az első felháborodást — amúgy jogosan — az váltotta ki, hogy mindössze két hétre szűkítették az oktatási törvénytervezet közvitáját. A minisztérium honlapján ugyan a jogszabályban előírt harmincnapos intervallum szerepelt, de az érintettek pontosan tudták, hogy mindössze két hét az élet. Nagyon kevés, és nem csak azért, mert a jogszabály pontosan a dupláját írja elő.
Mi férhet két hét közvitába? A tájékozódás és egy kitárgyaló összejövetel biztosan. Ehhez képest Háromszéken akadtak iskolák, ahol talán vitanagyszünetet sem tartottak a témáról az oktatói közösség tagjai. Erről árulkodtak a nagyra kerekített szemek és a kínos pedagógusi, sőt, iskolaigazgatói beismerések, miszerint legfeljebb hallottak valamiféle újabb tervezetről. És a kényszerű vallomást rögtön követte az „úgysem hallgatnak meg bennünket" típusú önigazoló mentegetőzés, amit a haszontalanság, a kiszolgáltatottság évtizedek alatt bebetonozott tudata táplál.
A kimondottan szülői szempontok megjelenítése érdekében tető alá hozott vitafórumra Sepsiszentgyörgy hétezres szülői közösségéből alig hetven ember gyűlt össze. Tíz talán akadt is közöttük, aki előzetesen legalább átfutotta a törvénytervezet szövegét, a többi tárgyismeret hiányában vagy bénán hallgatott, vagy megszólalásaik csak ritkán haladták meg a szülői értekezletek rövidlátó témafelvetését. Sütött belőlük a kishitűség, az „úgysem lehet megcsinálni" érzése. Az iskolaszékek harmadrésznyi szereposztására is rákerült a bélyeg: nem fog működni, mert sem a szülők, sem pedig az önkormányzatok képviselői nem érnek majd rá. Talán ha fizetnének érte — fogalmazódott meg óvatosan.
Tanulságos lenne megtudni, vajon hány módosító javaslat született a hazai oktatási törvénytervezet ügyében. Nem mintha a mennyiség lenne az elsődleges, de nem is elhanyagolható, mert fokmérője lehet a civil odafigyelésnek, a közéleti aktivitásnak. Romániának mindenképpen új oktatási törvénye lesz, értékelhető és elítélendő új elemekkel, finanszírozható vagy éppen működésképtelen elemekkel. Amikor majd a törvény visszásságai miatt verjük az asztalt, szívesen az otthon maradók emlékezetébe idézem a közvita-periódusban tapasztalt fájdalmas közéleti bénultságot. Azt az állapotot, amikor az óriási többség újra elszalasztotta közös ügyeink alakítása, a civil felelősségvállalás lehetőségét. Önrendelkezési helyzetgyakorlat helyett ültek és bámultak, mint a moziban.
