Elmegy egyszer az öreg ember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat.

Hej, megörül az öreg ember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törőnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, gondolta, sokat ér ez törő nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált.

— Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen.

Mondja a leány:

— Ne vigye el, édesapám, mert meglássa kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti.

Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért. Köszön illendőképpen, s a király fogadja, s kérdi:

— Mi járatban vagy, te szegény öreg ember?

— Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémen szántottam, egy aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba.

— Na, ez igazán szép portéka — mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e?

Az volt biz’ az, igazi színarany.

— Hát a törő hol van? — kérdi a király.

Mondja az öreg ember:

— Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg.

— Bezzeg hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette — pattogott a király —, mert bizonyosan loptad a mozsarat is!

Hiába mondta a szegény ember, hogy így meg úgy, hogy világon való életében soha senkinek még egy körtejét sem lopta el, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a tömlöcbe.

Amint kísérték a katonák az öreg embert, elkezdett sírni keservesen:

— Hej, édes leányom, lelkem, leányom, mért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te.

Hallotta ezt a király belső inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az öreg ember.

Egyszeriben parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget.

Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király:

— Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több oly okos leány a világon, mint a te leányod?

— Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom.

— Na, jól van — mondja a király —, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi, amit mondok neki, feleségül veszem.

Hazamegy az öreg ember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét próbálni?

— Csak gyerünk, édesapám — mondja a leány —, majd megsegít az Isten!

Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak:

— No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát ha úgy elmégy előttem, hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin, se gyalog ne légy, feleségül veszlek.

— Jól van — mondja a leány —, megpróbálom, felséges királyom.

Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót. Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz.

Jött a király is hatlovas hintón, szembe a leánnyal, s amikor meglátta, felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta neki:

— Amit kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták, a legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is.

Így volt, mese volt.