Áldassanak a gyökerek,

a némán működő erecskék,

e csendben őrlő gépezet,

mely desztillálja testeink szemetjét.

Nyugodhatsz mázsás kő alatt,

világtalan kis padmalyán a mélynek,

eljő a boldog pillanat,

midőn a szívós gyökerek elérnek.

S mint láthatatlan lány haja,

besző az indás, dús tenyészet,

mint legutolsó válfaja

minden földi ölelkezésnek.

Így ér el hozzád a világ

homokon szűrt üzenetével,

hogy porló szívedet egy éjjel

hegyes nyilacska döfi át…

Illat leszel, s párás, sötét

kertből lehelnek szét a rózsák —

Tán ez a másvilági lét,

maga az örökkévalóság!