Ha nem tudják már a béreket, nyugdíjakat fizetni, hitelt vesznek fel — jóllehet korábban azt ígérték, munkahelyeket teremtő beruházásokra költik a pénzt. Ha ez sem elég, adókat növelnek, újabb és újabb terheket vetnek ki a kis- és közepes vállalatokra. És ha így sem lehet megőrizni a költségvetési egyensúlyt, akkor csökkentik a fizetéseket, befagyasztják az állásokat, elbocsátásokhoz folyamodnak.

Persze, a kabinet előszeretettel az amúgy is alacsony juttatásokból tengődőkről húzza le a bőrt: a nyugdíjasok, pedagógusok, hivatalnokok kárára igyekszik betömni a költségvetési lyukakat. Most éppen a közigazgatásban dolgozók kerültek sorra — de rövidesen következnek a tanárok —, akik egyszer csak arra ébredtek, hogy amúgy sem túl magas fizetésük harmada valahogyan elveszett, a hatalom egyetlen tollvonással felfüggesztette a kollektív munkaszerződések alkalmazását, majd, talán hogy a tiltakozásoknak elejét vegye, leépítéseket helyezett kilátásba, tán-tán megijednek a közalkalmazottak, és inkább lenyelik a bércsökkentést, csak hogy remélhetnék munkahelyeik megőrzését. Ráadásul azzal, hogy semmibe veszi a kollektív munkaszerződések érvényességéről szóló végleges bírósági határozatokat, Emil Boc csapata gyakorlatilag az igazságszolgáltatás, a törvények fölé helyezte magát, súlyosan áthágva a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, és teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetbe taszítva a közalkalmazottakat.

Az elmúlt hónapok tapasztalatai tehát nem csak azért elkeserítőek, mert azt mutatják, hogy szűk látókörű, csak a túlélésre összpontosító gazdaságpolitikát folytat a kormány, semmilyen gazdaságélénkítő intézkedésre nem képes, semmiféle hosszabb távú stratégiája nincs a válságból való kilábalásra, hanem azért is, mert egyre nyilvánvalóbb: a hozzá nem értés mérhetetlen hatalomvággyal és gőggel társul. Mintha mindegy lenne, milyen, csak ország legyen, amelyen uralkodni lehet, ha már vezetni nem tudják.