Kézdivásárhelyen a kantai tanoda Háromszék legrégibb középfokú iskolája. Tudom, hogy mai hivatalos neve Nagy Mózes Elméleti Líceum, de én szeretem főgimnáziumnak nevezni. A Felső-Háromszék egészét besugárzó szellemi központ impozáns épülete maga is tekintélyt parancsoló.
Fároszként, azaz világítótoronyként magasodik ki az alföld kinézésű háromszéki lapályból, és nekem mint egykori gimnazistájának, a későbbi ottani erdésznövendéknek, amíg apám kuláksága miatt el nem zavartak, a bennünket okító, emberré formáló intézmény Nagynak, Fő-Gimnáziumnak tűnt. Az is volt. Már csak tanárai révén is, akik tekintélyes és nagy tudású férfiak voltak, magasra kiemelkedve abból a mezőnyből, amelyet mi, apró fikák Háromszéken ismerhettünk.
Engem romántanárom, Fülöp Kálmán bácsi, aki a szó szoros értelmében is magas férfiú volt, Isten haló poraiban is nyugtassa, az önkényesen meghosszabbított tanórák közti szünet miatt a hosszú lábú ember a fülemnél fogva vitt fel a harmadik emeletre. Kíméletes fülhúzás volt ez, körülbelül olyan, mint amikor én csupa játékból Peti unokámnak meghúzom a fülét, aki ezt a gesztust azzal viszonozta, hogy az előszoba belépőajtaja mellett található emlékeztető táblára rajzolt önarcképére hatalmas szamárfület rajzolt, kobakja másik féltekéjén a nagy fülnek kicsinyített párját befordította a koponyaüregbe, és amikor rákérdeztem, hogy mi is lenne ennek az oka, azt felelte, hogy ha a bal fülét cibálom kifelé, akkor ennek a jobbik párját behúzom a fejébe.
Logikus, nem?
Én közvetlenül a nagy világégés után egy részben osztott törpe tanodából, Alsócsernáton alsó felének fűzfalvi iskolájából kerültem ebbe a nagy tekintélyű intézménybe. Fűzfalván még iskolai csengő sem volt. Kati tanító néni, amikor úgy vélte, hogy lejárt a tízpercnyi szünet, ami félórás is lehetett, kiállt az ajtóba, tapsolt, és kurjantott is mellé: befelé!
Honnan érzékelhettem volna én, hogy a Kantai Nagy Mózes Főgimnázium csengője nekem is szól, s abba kell hagyni az udvar végében lévő bunker halmán az oda kidobott törött lábú padok öntvénydarabjaival a játékot.
Fülöp Kálmán bácsi — sok évvel később atyai jó barátom — akkor erre engem megtanított.
És a román nyelvre is.
Most, amikor a 330. jubileumi év ünnepének előestéjén gyermekkori kantai emlékeimmel játszom, bizsergető jó érzés jár át és uralja el énemet, de vegyül ebbe valami szégyenérzetféle is.
Illik-e ilyen világban ünnepelni olyan országban, ahol az egymást váltó fanarióta kormányok és az udvartartásuknál tolongó, magukat és környezetüket földi javakkal degeszre tömő hoszpodárok — tisztelet a kivételeknek — éppen azokat nyomorítják meg, azoknak húzzák a fülét, akik ezeket a főgimnáziumokat fenntartották, életük fő helyére emelték, s akik önzetlen munkájukkal a generációs váltások során ma is ezt teszik? Nem botorság-e az ország elgörögösítésének lármája, a látható és érezhető balkanizálódás közepette háromnapos ünnepségeket rendeznünk? Csupán Kézdivásárhelyen a múlt héten fejezték be a Bod Péter Tanítóképzőben a felsőcsernátoni tudósra és mai utódaira emlékeztető Bod Péter-napokat. A Kantai Nagy Mózes Főgimnázium háromnapos ünnepségével egy időben a város másik végén, az új sportcsarnokban Székelyföldi Termékkiállítást és Vásárt szerveznek. Oda is, ennek megtekintésére is százakat, ezreket várnak. Nem kellene-e az ünnepségek helyett öklünket rázva az utcára vonulnunk, hisz József Attilával szólva abba a helyzetbe jutunk, hogy kínunkban apánk sírját kellene megbotoznunk.
Ez az eldöntetlen kérdéssor az iskolaalapító Nagy Mózes most avatandó szobrának képzelt lábánál torpan meg. Vetró András, maga is elfelsőháromszékiesedett szobrász-tanár, az általa alkotott harmadik Nagy Mózes-emlékjel esetében is az építő embert állítja példaképül elénk. A magát téglákból összerakó ember, az oktató, a nevelő, a hittérítő prédikátor, az önépítő ember lényét.
Nézem a Kantai Nagy Mózes Főgimnázium háromnapos, habzóan gazdag és változatos programját. Az előző hetekben mutattam be dr. Szőcs Gézának a 330. évfordulóra magánkiadásban megjelentetett könyvét, Az oskola hangját, amely tulajdonképpen ennek az iskolának az egész múlt századot átfogó hangja. Gondosan végigolvastam a Nagy Mózes Gimnázium pazar nyomdai kiállítású és a jubiláló tanoda emelkedett hangvételű, figyelemre méltó publicisztikai szinten megírt jubileumi évkönyvét. E mellé illesztem az öt évvel ezelőtti, hasonló koncepciójú és kivitelezésű, Háromszázhuszonöt év az oktatás szolgálatában alcímű évkönyvet. Végiglapozom a Halotti Beszéd kezdő szavát — Isa = Bizony; ,,Isa pur es chomuu vogymuk" = Bizony por és hamu vagyunk — címül választó, minden szempontból szép, színes, színvonalas diáklapot, és mély meggyőződéssel mondom: érdemes, kell ilyen gazdasági körülmények és nehézségek között is ünnepelnünk.
A legjobb példa erre maga Nagy Mózes, de a 330 esztendőkön át utána sorakozó sokaság, a diákok, a szerzetes- és világi tanárok, a gazdaemberek, iparosok, tudósok, művészek, költők, a sokszor nevesincs közemberek, akik ennek a tanodának a padjait-padlóját koptatták, előbb Esztelneken, majd az ingoványos, süppedős kantai talajra épített iskolában, a későbbi főgimnáziumban, amely, valahányszor is nevet változtatott, arcélet cserélt, nem egy ízben kényszerből is, de mindig az volt, ami a lényege: a porából elevenedő főnixmadár, világító fárosz, melynek fénye akkor is ott dereng Háromszék egén, amikor ezt nem látjuk, mert eltakarja a vulkáni hamu, a csődközeli állapotba juttatott gazdaság és társadalomszervezés, de mindezek ellenére és mindezek közepette az építés és az önépítés tégláit egyenként is egymásra kell helyezni, hogy az így megalkotott képzeletbeli épület a pornál és hamunál is magasabbra emelkedjék, ahonnan már semmi sem takarja el előlünk a csillagokat.
Tessék belelapozni a Nagy Mózes Elméleti Líceum jubileumi évkönyvébe, ráfigyelni és elcsodálkozni, mint magam is az Akikre büszkék vagyunk fejezet sokoldalas névsorára, hogy lássuk, ennek az iskolának a tanulói csupán fél évtized alatt mennyi díjat, kitüntetést és oklevelet gereblyéztek össze a Kárpát-medence egészéből, de ennél távolibb tájakról is.
Ezek mindenike egy-egy tégla annak az épületnek a falában, amely így iszapos, ingoványos talajon is mindannyiunk fölé növekedett-növekedik. És az építés virágcsokraként helyezzünk el ennek egyik magaslatára egy verset, amelyet Nagy Babos Tamás, az iskola egykori növendéke és meghatározó tanár személyisége — hadd használjam ismét a számomra kedves megnevezést — a Nagy Mózes Főgimnázium 330. jubileumára írt és szövegére maga szerzett zenét.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
