Volt egyszer egy gonosz varázsló, aki rosszabb volt, mint maga az ördög. Roppant jó kedve kerekedett egyszer a varázslónak, mert éppen most fejezett be egy remekművet, egy kis tükröt, melynek igen furcsa tulajdonsága volt.
A szép és jó kicsire zsugorodott össze benne, a rossz és az értéktelen pedig jól meglátszott, és még rosszabb lett, mint valójában. Ha valami szép kertet, zöld mezőt mutattak a tükörnek, az bizony csak olyanformán mutatkozott benne, mint a vízben főtt spenót. Ha ellenben jó és derék ember nézett bele, annak nem volt teste, vagy tótágast állt, és az arca úgy eltorzult, hogy maga sem ismert magára. Ne adj, Isten, hogy olyasvalaki nézzen bele, akinek szeplős a képe, mert akkora szeplőket látott az arcán, mint a napraforgó tányérja.
Mondom, módfelett tetszett az ördögnek ez az ő legújabb találmánya. Ha a jólelkű, istenes ember valami szépet, vagy jót gondolt, akkor vigyorgott a tükör és kacagott a varázsló is. A tanítványai — mert iskolát tartott, és sok-sok tanítványa volt — messze földön elhíresztelték, hogy micsoda pompás dolgot talált ki a mesterük, és fűnek-fának dicsekedtek, hogy ezután lehet majd csak megtudni igazán, milyen a világ, milyenek az emberek.
Mindenfelé jártak a tükörrel, és csakhamar nem volt ország, nem volt város, nem volt olyan ember, aki meg ne nézte volna magát benne. Azt gondolták ekkor, hogy most már csak a mennyország van hátra, és el is határozták, hogy próbát tesznek a jó Istennel meg az angyalokkal. Minél magasabbra szálltak, annál rútabbul vigyorgott a tükör. De csak szálltak egyre feljebb, és egyre jobban közeledtek Istenhez és az angyalokhoz. Ekkor megrázkódott a vigyorgó tükör, és kicsúszott a kezükből, és lezuhant a földre, ahol ezer meg millió, meg billió darabra törött.
De az apró tükörcserepek még sokkal nagyobb rombolást vittek véghez idelenn, mint amikor egy darabban volt a tükör, mert apró darabkák, csak akkorák, mint a porszem, elterjedtek mindenütt az egész világon. És akinek ilyen porszem hullott a szemébe, az ettől kezdve mindent fordítva látott, vagy mindennek csak a torzképét vette észre, mert a csöpp szilánkoknak külön-külön ugyanolyan erejük volt, mint az egész tükörnek.
Hát még akinek a szívébe került egy ilyen szilánk — mert ez is megesett. Az a szív egyszeribe jégdarabbá fagyott. Akadtak akkora darabok is, amelyekből ablaküveget lehetett csinálni, de aki ezen az ablakon keresztül találta megpillantani a barátját, annak elég volt a barátságból. Pápaszem is került belőle, de elképzelhetjük, hogy aki pápaszem nélkül rosszul látott, mennyire megjárta ezzel a pápaszemmel. A varázsló kacagott örömében, és volt is miért kacagnia, mert bizony még ma is tele van a föld ezekkel az ártalmas üvegszilánkokkal.
(Részlet A hókirályné című meséből)
