Ceauşescu — annyira torkig voltunk hivatalos kultuszával, hogy nevét két évtizedig leírni is nehezemre esett — annak idején képes volt vért sajtolni népéből, fűtés és áram nélkül hagyni milliókat, hogy teljes egészében törleszthesse képtelen határidőre országa tízmilliárd dolláros adósságát.
A napokban a fenyegető államcsőd híreivel kapta fel a sajtó, hogy az idén Romániának tízmilliárd eurót kell ismét felhalmozott adósságából visszafizetnie, s hogy ne kelljen újabb nagy összegeket felvennie, drasztikus bércsökkentésre kerül sor a közszférában, és a nyugdíjakat is alaposan megnyirbálják. Történik mindez a rendszerváltás utáni huszonegyedik évben.
Ismét nyomorba dönt az adósság?
E kudarcba, melyet jó ceausiszta módszer szerint immár mindnyájan megérzünk — a nélkülözés elosztását e bukdácsoló, sorozatos csődökből álló irányítói struktúra a tökélyre fejlesztette, és ,,jó" hagyományától, íme, nem tud szabadulni —, belesegített az a privatizációs stratégia is, melyet a román politikai elit választott, s mely kiemelten versenyképtelen, nagy fokban másoktól függő gazdaságot eredményezett, s mely a világpiac kedvezőtlen fejleményeit a legkevésbé tudja kivédeni, ellensúlyozni, mely tehát védelmet nem nyújt.
Ipari tetemek Sepsiszentgyörgyön: a házgyár...
...és a bútorgyár
Pár háromszéki vállalat magánosításáról, annak fonákságairól lesz szó az alábbiakban. Helyzetünknél fogva némi rálátásunk van a magyarországi tapasztalatokra. Sokak családi, rokoni csatornákon át is értesültek arról, mi történt itt és ott. Mielőtt rátérnénk az elsinkófált állami vagyon honi sorsának taglalására, nagy vonalakban bár szeretnénk összehasonlítani a két ország egymástól eltérő privatizációs politikáját. Elkészültek az első szintézisek, ezek lesznek segítségünkre. Előrebocsátható, hogy miként az eredmény, a kezdetek és a lefolyás is más volt a két államban. Az eredmény pedig az egyikben a siker, a másikban... hát szóval legfeljebb csak az ellentétes minősítést érdemli ki. Ha itt most az adósságtörlesztés ismét tömegeket dönt nyomorba, az a szomszédban a különben nagyon nagy, még Kádár Jánostól és utódaitól örökölt, tovább halmozott államadósság ellenére sem ölt ilyen drámai formát. Nem utolsósorban azért, mert a privatizáció ott tekintettel volt a vállalati versenyképesség megőrzésére, fokozására is, míg nálunk romba döntötte például a háromszéki ipart is.
A sokkterápia elmaradt, a csőd nem
,,A szocialista láger legvidámabb barakkjában", Magyarországon a párturalom azzal vásárolta meg a társadalmi nyugalmat az ’56-os forradalom után, hogy bizonyos korlátok között hagyta az embereket gyarapodni, így a magánvállalkozásnak is voltak előzményei, ami Romániára egyáltalában nem áll. Emiatt Magyarországon az átmenet bár viharos gyorsasággal, de sokkal simábban, békésen folyt le, a privatizáció is célratörőbb formát öltött. Míg Romániában — a ,,lövöldözéses" dráma, a külső forradalmi forma ellenére — Iliescu és Bârlădeanu 1990-ben még a szocialista piacgazdaságról, a régi rend egy javított kiadásáról ábrándozott (Gorbacsov még hatalmon volt), ott már túlhaladni igyekeztek az ún. reformszocialista elképzeléseket, és nekiláttak a régi rend radikális felszámolásának. Témánkra szorítkozva csak az ún. vállalatokról lesz szó az alábbiakban. Hosszú tárgyalássorozat után megkezdődött a cégek társasággá alakulása, felmérték vagyonukat, és kibocsátották a részvényeket. Megalakult az Állami Vagyonügynökség (1990) és az Állami Vagyonkezelő (1992), ezek 1995-ben egyesültek, és privatizációs irányt vettek. Legtöbb esetben versenytárgyalás útján értékesítették a vállalatokat, leginkább külső befektetők nyerték azokat meg, vezetők vagy dolgozók nagyon kevés esetben tudták megvenni a cégeket, ún. vagyonjegyet, kárpótlási jegyet — ezeket a mi honfitársaink is kaptak — a magánosítások 18 százalékában alkalmaztak. Bár számolódtak fel vállalatok, a többség döccenőkkel, de állta a piacgazdasági versenyt, és a felkínált vagyon nagyobb része 1997—98-ra magánkézbe került. A vállalkozói szféra összvagyonának mindössze húsz százaléka maradt állami, ami a nyugatihoz hasonló arány, a továbbiakban ez is csökkent. Ugrásszerűen nőtt a külföldi tőke súlya, de jelentős maradt a hazai is. Összességében a folyamatot minden probléma ellenére rövid idő alatt végbement, sikeres privatizációnak könyvelik el.
Nem adjuk el a hazát!
Felcsigázott tömegszenvedélyek zajlása közepette kezdődött Romániában a piacgazdaságra való átállás. Olyan jelszavaktól volt hangos az ország, mint a címben kiugratott. A másik az egalitarizmushoz és a közvagyonhoz ragaszkodás indulata volt, mellyel politikusok és a tömegek, sokszor egy húron pendülve, gátolták a magánosítást, s melyben a ma is uralgó populizmus gyökerezik. A szomszéd országba áramlott a külföldi tőke, s üzemben tartotta gazdaságát, nálunk meg kártyavárként és a dominóeffektus rendje szerint omlott össze az ipar, de eladni még mindig nem akaródzott annak, aki persze maga szerette volna rátenni a kezét mindenre, illetve aki alkalmazottként még mindig az állambácsiban bízott, hogy az majd megtartja szolgálatában, akár teljesít, akár nem, akár van munka, akár nincs.
1990-ben kezdődtek meg az előkészületek, a vállatok egy részét ún. önállóan gazdálkodó vállalatnak (regii autonome) minősítették, itt dolgozott az alkalmazottak húsz százaléka, a többit pedig kereskedelmi társasággá (hetven százalék) — ez utóbbit szánták magánosításra. Az állami vagyon harminc százalékát ingyenesen osztották ki, méghozzá kétszer, a lakosság előbb tulajdonjegyeket (1992) kapott, utóbb névre szóló kuponokat (1995), ezeket el lehetett adni vagy részvényre cserélni. 1991-ben öt Magántulajdonalap jött létre e harminc százalék adminisztrálására, ezek 1996-ban befektetői társaságokká alakultak át. A többi hetven százalékot az Állami Tulajdonalap kezelte. Rengeteg, egymásnak ellentmondó törvény és sürgősségi rendelet született. Bár 2005—2006-ra be kellett volna fejezni a privatizációt, de az akkor még mindig csak az állami vagyon fele részében történt meg, a nagy bankokéra, kőolajcégekre stb. csak később került sor, az EU-s csatlakozás után.
Kétszer osztották ki ugyanazt
Az 1995-ös ún. tömeges privatizációs program az addig akadozó folyamat felgyorsítását lett volna hivatott biztosítani, de valójában mást eredményezett. Fonákságairól írja John S. Earle-Telegdy Álmos elemzésében.
,,A tömegprivatizációs gyakorlat, amely az államot tartotta meg többségi tulajdonosként vagy legalábbis a legnagyobb részvényesként, ellentétben áll más kelet-európai országokban alkalmazott tömeges privatizációs programok (tpp) konstrukciójával. Csehországban, Szlovákiában és Oroszországban a tömeges privatizáció majdnem minden esetben a részvények többségét kínálta fel privatizálásra; a lengyel program a kezdeti magánrészt 85 százalékban határozta meg. Az a tény, hogy az állam olyan könnyedén el tudta venni az öt privát vagyonalaptól portfóliójának nagy részét, szintén megkérdőjelezi ezek valóságos privát voltát. Hivatalos forrásokat alapul véve a pontos szám 3904 volt. Később más vállalatokat is belevettek a privatizációs programba, így végül 4803 vállalat vett részt a tpp-ben. Sajnos, nincs információnk a kihagyott vállalatok nagyságáról (alkalmazottak száma és könyv szerinti érték), kézenfekvő feltételezés azonban, hogy a program a nagyvállalatokat hagyta ki, tehát a könyv szerinti értéke a tpp-ből kihagyott vállalatoknak valószínűleg több mint egyharmada az állam tulajdonában levő vállalatokénak. Ezekben az országokban az állam általában megtartott valamennyit a privatizálandó vállalatok részvényeiből, de ritkán tartott meg akkora részt, amely biztosította az állami ellenőrzést. Ezzel ellentétben a román tömeges privatizációs programot úgy konstruálták meg, hogy a román állam minden egyes vállalatban fenntartotta az állami ellenőrzést: nemcsak azáltal, hogy messze a legnagyobb részt — legalább 40 százalékot — tartott meg minden egyes vállalat részvényeiből, hanem azzal is, hogy a program révén a privát tulajdonosi struktúra annyira szétszórt lett, hogy az állam ellenőrzésével szemben nem maradt értelme bármifajta ellenállásnak. A vállalatok ellenőrzése akkor kerül magánkézbe, ha az állami tulajdonban lévő részvények nagy részét privatizálják, és koncentrált tulajdonszerkezet jön létre. Ezzel kapcsolatban azonban a privatizációt felgyorsító törvény eddig még csak az ez irányú szándékot fogalmazta meg. Az Állami Vagyonalap feladata lett eladni a megmaradt állami részvényeket »bármilyen törvényes úton«, s a törvény azokat a módszereket javasolta, amelyek egyszer már a múltban az esetek nagy részében megbuktak. Habár a tpp kezdeti szándéka a vállalatok 49 vagy 60 százalékának a privatizálása volt, valójában a cégek egy részében egy ennél is kisebb részt ajánlottak fel (adatbázisunk szerint a cégek 2,1 százaléka esetében). Ennek oka tisztázatlan, de természetesen hozzájárult ahhoz, hogy még kevesebb tulajdon kerüljön át az államiból a magánszférába. A körülbelül 4800 vállalatnak 60 százalékos, 49 százalékos és egyes esetekben ennél is kisebb tulajdoni része alkotta a tpp kínálatát." (Közgazdasági Szemle. 1998. május, 483—484. old.)
Szerintem a fentiek bizonyítják, hogy a folyamat késleltetése, elhúzása folyt. Ugyanannak az értéknek a kétszeri kiosztása pedig persze vajmi kevéssé vagy egyáltalán nem emelte a tömeg és a közember jólétét — országos választást viszont legalább kettőt is meg lehetett vele nyerni.
*
E manipulációk eredményeként Romániában a magánosítás akadályozott folyamatként kínosan lassan haladt.
2004-ben ott voltam a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen, amikor Radu Sârbu, a Román Privatizációs Ügynökség volt vezetője előadásában elmondotta, Romániában gyakorlatilag 1994-ben kezdték meg privatizálni a vállalatokat, alaposan megkésve és beruházható tőke hiányában. Ide gyakorlatilag nem engedték be a külföldi befektetőket azzal az indokkal, hogy nem akarják eladni az országot. Sârbu úgy vélekedett, mindez a nómenklatúra hatalmának átmentését szolgálta, és az átalakulást fékezte. Romániában mindhárom típusú privatizációt (ingyenes kiosztás, visszaszolgáltatás és áruba bocsátás) alkalmazták, összességében a cégek magánkézbe juttatása mégsem volt sikeres. Mindenekelőtt azért, mert elmaradtak a befektetések, pénz nem folyt be a vállalatokba, és így nem is lehetett nyereségessé tenni őket, meghiúsult az új piacokhoz való alkalmazkodásuk. A privatizációnak nincs alternatívája, szögezte le Sârbu, de az a tény, hogy Romániában későn láttak hozzá, nagyon sokba került az országnak.
Háromszék ezt, mint látni fogjuk, sorozatos csődjeivel bizonyította.
(folytatjuk)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
