Hogy erre miért volt szükség, arra magyarázattal szolgál az utóbbi hatvan év ellentétes kurzusa, illetve az, ahogyan ’89 után ezen segíteni próbáltak ugyan, de mint a hírhedt december 5-i szavazás alig hat éve mutatta, kritikus pillanatokban fennállt a visszalépés veszélye.

A törvényszöveg elismerését fejezi ki mindazoknak, akik a nemzeti szolidaritás eszméjét nehéz körülmények között is kilencven éve éltetik, s akiknek köszönhető, hogy egy európai érték, a magyar nemzet mind gazdaságilag, mind szellemileg képes volt túlélni a megpróbáltatásokat, sőt, újból megerősödőben.

Mindez továbbgondolva csak azt jelentheti, hogy a határon túli nemzetrészeket a jövőben nem béníthatja meg a magárautaltság, melynek oly szívszorító példáival szolgált a mostoha történelem. Gondoljunk Kádár János 1957-es romániai látogatására, melynek áldatlan következménye lett még ama jogengedmények megvonása is, amit a Bolyai Egyetem vagy a Magyar Autonóm Tartomány jelentett egy különben totalitárius, jogfosztó társadalomban, de melyek ha mégis kihúzták volna a rendszerváltásig, másként alakultak volna a dolgok a kilencvenes években, és nem veszít máig legalább két évtizedet az erdélyi magyarság a maga emancipációs küzdelmeiben.

Az új törvényt Erdély földjéről csak üdvözölni lehet. Annak a jogi kötelezettségnek a megfogalmazása, mely a magyar államra mint védhatalomra hárul a kisebbségi jogkiterjesztésben, ennek tehát új távlatokat nyújt. Ráadásul mint törvényt bármikor számon kérheti a kormányon akár az ellenzék is.

Amivel olyannyira szeretünk példálózni, mert testreszabott megoldás lenne számunkra is: a dél-tiroli autonómiából vajmi kevés valósult volna meg Ausztria (régóta nem nagyhatalom) kitartó, évtizedes védhatalmi fellépése nélkül.