Már a 2006-os rendező Németország sem kaszált úgy, ahogy előzetesen tervezte, ráadásul az államnak sokkal kevesebb pénzt kellett beletennie az eseménybe, hiszen a virágzó német futballkultúra miatt sok minden eleve adott volt — stadionok, infrastruktúra, szurkolók. ,,A világbajnokság biztosan nem hoz rengeteg pénzt Dél-Afrikának — állítja a legendák valós hátterét előszeretettel feltáró szerző páros, Stefan Szymanski és Simon Kuper legújabb, Soccernomics című könyvében, amely a világbajnokságok eddigi története és a pszichológiai háttér alapján elemzi a 2010-es vb kilátásait.

,,Dél-Afrika esetében az a gond, hogy sok stadiont kellett építeni — nyilatkozta Szymanski. — Németország megengedhette magának a rendezést, mert sokkal több stadionja volt, de az afrikai országnak sokba kerülhet ugyanez." A 2002-es világbajnokság után például Dél-Korea sem tudta megtölteni a több mint kétmilliárd dollárba kerülő stadionjait. A könyv szerint a világbajnoki vagy olimpiai rendezés nem a leghatékonyabb módja egy város vagy ország felvirágoztatásának. Különösen igaz ez Dél-Afrikára, ahol a lakosság harmada naponta kevesebb mint két dollárból él. Az esemény talán növelheti a nemzet erkölcsi szintjét és önképét, de semmi több. ,,Ha olimpiai medencét szeretnél bemelegítő pályával, akkor gyerünk, építsd meg. Sőt, építhetsz medencéket például egész Londonban, még az is olcsóbb lesz, mint olimpiát rendezni" — tartja Szymanski.

Demokráciabizonyítékok

A Dél-Afrikában tegnap kezdődött világbajnokság iszonyatos beruházásai ugyanakkor nem okvetlenül járulnak hozzá a leginkább rászorulók felemelkedéséhez. A világbajnoki infrastruktúra-fejlesztéssel járó programok ugyanis nem a szegénynegyedek integrálásával, csak elsöprésével és lakóinak kizárásával valósulnak meg. A rajt előtt ötven nappal tartott beszédében Jacob Zuma köztársasági elnök úgy fogalmazott, a sportesemény egyszeri és megismételhetetlen alkalmat teremt a kontinens sokszínűségének és rendkívüli potenciáljának bemutatására. Az elnöki pátosszal összhangban Danny Jordaan, a helyi rendezőbizottság (LOC) vezetője a vb-t minden dél-afrikai nagy lehetőségeként aposztrofálta, ellensúlyozva a gyakran borús országimázst. „Most megmutathatjuk a világnak, kik vagyunk valójában demokráciánk tizenhatodik évében" — mondta.

Tény, hogy kerek egy hónapon át Dél-Afrika az apartheid rendszerből való békés átmenet periódusához fogható médiafigyelemben részesül. Tény az is, hogy a globalizáció és a teljes mediatizálódás korában a világbajnokságéval megegyező kaliberű megaesemények tökéletesen alkalmasak a rendező ország vagy város képének újraalkotására — vagyis mind politikai, mind gazdasági hozadékuk óriási lehet. A 2008-as pekingi olimpiával Kína nem titkolt célja az volt, hogy egy minden eddiginél költségesebb és látványosabb olimpia lebonyolításával bebizonyítsa: a népi demokrácia és a kapitalizmus kombinációja több, mint életképes. Kérdés, hogy a tizenhat éves dél-afrikai demokrácia állapota valóban egyöntetű büszkeségre ad-e okot, illetve egy demokratikus rezsim mennyire tudja befolyásolni az imázsformálást.

Élet a hullámhegy után

Természetesen a világraszóló hírverés csupán egyike a foci-vb előnyeinek. Ezért is lehet, hogy a kontinensen valószínűleg sokan értettek egyet Sepp Blatter FIFA-elnökkel hat éve, amikor Dél-Afrika — a futball-konföderációk közti rotációs elv 2000-es bevezetésének köszönhető — győzelmét kihirdetve azt egyúttal Afrika és a futball győzelmének titulálta. A Grant Thronton könyvvizsgáló cég számításai szerint a verseny és az elmúlt négy év hozzá kapcsolódó beruházásai összesen 93 milliárd randdal (kb. tízmilliárd euró) gazdagíthatják az országot. Ebből nagyjából 13 milliárd randot (kb. 1,4 milliárd euró) tesz ki az eseményre érkező turisták, FIFA-tisztviselők és focicsapatok kiadásaiból származó készpénzbevétel; a túlnyomórészt a kiépített és hátramaradó infrastruktúra-fejlesztés, illetve a sikeres országmarketing nyomán megélénkülő turizmus termeli majd ki a tanulmány szerint. Emellett, legalábbis kormányzati források szerint, a bajnoksággal járó fejlesztések 0,5 százalékponttal emelték a gazdasági növekedést, és 66 000 munkahelyet teremtettek. Zuma a Financial Timesnak adott interjúja szerint a hullámhegy után következő törvényszerű visszaesést elkerülendő 800 milliárd randot különítettek el a jövő évi büdzsében az infrastruktúra működtetésére és karbantartására.

Ez utóbbi intézkedés szkeptikus olvasata szerint azonban nem elég, hogy a világbajnokságra való felkészülés kb. 33 milliárd randot vett ki az államkasszából, az igazi költekezés a döntő után kezdődik, elég, ha a fokvárosi Green Point Stadion költségvonzatára gondolunk. A FIFA kevéssé leplezett nyomására a semmiből felépített méregdrága stadion szomorú mementója lehet annak, hogy a pazar események és az érintett térség fejlődése nem feltétlenül jár együtt.

Harc Dél-Afrika lelkéért

A zsarnokság alól felszabaduló országok szinte azonos utat járnak be: a kezdeti euforikus hangulatot és utópikus ígéreteket követi a kiábrándulás, mert hamar kiderül, sokkal nehezebb a múlttól megszabadulni, és a kormányzás is keményebb dió, mint azt valaha is gondolták volna. Ahogy a 2005-ös választásokat követően a tartomány új miniszterelnöke, Helen Zille (a Demokratikus Szövetség politikusa) által elrendelt vizsgálatból kiderül, a 4,51 milliárd randból felépülő Green Point Stadion szinte kizárólag a helyszín képernyőbarát jellegének köszönheti létét: a Tábla-hegy és az Atlanti-óceán fantasztikus látképének hatására 2005-ös látogatásakor Blatter állítólag azzal kecsegtette az akkori miniszterelnököt, hogy a vb ,,arcaként" Fokváros akár az egyik elődöntő helyszíne is lehetne. Márpedig a FIFA szigorú követelményrendszerének értelmében ez a verzió automatikusan aláásni látszott a város korábbi elképzeléseit, hiszen szemben az eredetileg Fokvárosra osztott mérkőzésekkel — amelyek megrendezéséhez elegendő lett volna egy negyvenezer férőhelyes aréna — az elődöntő minimum hatvanezer fő befogadására alkalmas stadiont kíván.

Hogy a városvezetés a tárgyalások során végül is alulmaradt a FIFA érdekeit képviselő és (nem mellesleg) a központi kormány több miniszterét tagjai közt tudó LOC-vel szemben, az mind szimbolikus, mind tényleges következményeire nézve jelentős veszteség. Egyfelől, a Fokváros által eredetileg javasolt Athlone negyed a futballt az antirasszizmus ideájával összekapcsolva az 1970—80-as években fontos szerepet játszott a városrész fiatal generációjának politikai öntudatra ébresztésében, és így az apartheid elleni küzdelemben. Másfelől, tükrözve a társadalom-földrajzi minták makacs továbböröklődését, a stadionnak nevet adó városrész az átmenet után tizenhat évvel is a legszegényebb, túlnyomórészt fekete népesség otthona. Az Athlone-stadion kiválasztása és az ezzel járó infrastruktúra-fejlesztés így nem utolsósorban az ő életkörülményeik közvetlen javulását hozhatta volna.

Kinek épült a Green Point?

A festői környezetben, ámde a helyi foci történelmi és fizikai kontextusától elszigetelten felépített új Green Point Stadion viszont, sajnos, az egész dél-afrikai rendezésre jellemző kérdést vet fel: kié ez a vb valójában?

Ahogy közeledett a világbajnokság, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az elszegényedő vidéki területekről a nagyvárosokba vándorló, illetve az óriási munkanélküliség miatt tömegesen leszakadó rétegek számára a bajnokság semmit nem tartogat. Kivétel lehet talán a Johannesburgban kiépített buszrendszer, mely megfizethető tarifáival végre beköti a városi közlekedésbe a szegénynegyedeket.

Bár gyakran hangoztatott ígéret volt, hogy a nagyvárosok informális gazdaságának gyalogjai, az utcai árusok is profitálni fognak a turistaáradatból, a FIFA kereskedelmi partnereinek monopolhelyzetét bebiztosítva, a házigazda városok rendeleti úton ,,exkluzív kereskedelmi zónákat" vontak a stadionok és az ezek falain túl felépített nyilvános rajongói területek köré. A verseny idejére tehát kitiltották az árusokat azokról a helyszínekről, ahonnan a legnagyobb forgalmuk származhatott volna, s ugyan esetenként felkínáltak nekik alternatív helyszíneket, minthogy ezek kiesnek a valódi turistafogalomból, a gyakran egyedüli családfenntartó szerepét betöltő árusok minden bizonnyal csak töredékét fogják tudni megkeresni remélt bevételüknek.

Aztán a városkép szépítése jegyében rendőri akciókkal távolítják el a nemkívánatos egyéneket a láthatárról: Durbanben a begyűjtött utcagyerekeket olykor egyszerűen kirakják a városhatáron túl a rendőrautóból, míg Fokváros hajléktalanjait a hírhedt Blikkiesdorp táborba telepítik.

És ezzel el is érkeztünk a világbajnokság fejlesztéspolitikájának legsúlyosabb vetületéhez, a tömeges kilakoltatások jelenségéhez. A magukat a legtökéletesebb színben feltüntetni kívánó dél-afrikai városok ugyanis nemcsak az ügyes helyszínválasztással próbálják takargatni a nagyon is létező nyomort, hanem minden eszközzel igyekeznek felszámolni a látogatott területeken elhelyezkedő nyomortelepeket, anélkül, hogy alternatívát vagy megoldást kínálnának az ott élőknek. Johannesburgban és Fokvárosban egyre gyakoribb, hogy hivatalos vagy törvénytelenül működő (de kritikus hangok szerint az önkormányzatok által toborzott), felfegyverkezett egységek erőszakkal bírják azonnali távozásra a nyomortelepek lakóit. Az ilyen kitelepítések végállomása általában a városközponttól távol eső tranzit tábor vagy gyűjtőtábor (relocation camp), ahol — az elnevezések hangulatának megfelelően — embertelen élet vár a kunyhólakókra.

Kunyhólakók

A ,,harmadik világ" országaiban a vidék és a nagyváros között tátongó szakadék miatt a boldogulás esélyét ezeknek az embereknek a számára még mindig leginkább a városi élet tartogatja. Dél-Afrikában nem volt ez másképp az apartheid korszakában sem, s — a kisebbségi önkényuralom minden igyekezete ellenére — a városokban felbukkanó fekete nyomortelepek a politikai ellenállás kulcsfontosságú színterei voltak. Egy évtizeddel az átmenet után újra azzá váltak: a hasonló szervezetek közül legnagyobbként és talán leghíresebbként a 2005-ben Durbanben megalakuló Abahlali baseMjondolo (szó szerint: az emberek, akik a kunyhókban laknak), mára több tízezer nyomortelepes érdekeit képviselve országszerte küzd a humánusabb életkörülményekért és a kilakoltatások ellen. (Az ő küzdelmük eredménye, hogy Durbanben jelenleg nincsenek erőszakos kilakoltatások.)

Hogy az 1994 óta hatalmon lévő kormánypárt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus egyre erősödő (de nem pártosodó!) politikai ellenzékét a demokratikus elveken működő nyomortelepes mozgalmak jelentik, arra a sajnálatos tényre utalnak, hogy — gyakran az Nemzetközi Valutaalap és a Világbank mintapéldányaként emlegetett, és ennek megfelelően szigorú gazdaságpolitikát folytató — a sokáig földalatti pártként működő Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely kilencventől a Nelson Mandela vezette pártból lett — ANC-kormányok nem váltották be eredeti ígéretüket: ,,Jobb életet mindenkinek!" Ahogy a fentiek sejtetni engedik, ezen a labdarúgó-világbajnokság sem fog sokat segíteni.

(a hvg.hu nyomán)