A történésznek pedig nem szabad elhallgatnia a tanulmányozott személyiség hibáit sem, így lesz teljes egy életút. Bizonyos korszakokban bizonyos vezető személyiségekre van szükség. Gróf Mikó Imre a magyar történelem négy jelentős korszakában tevékenykedett, a reformkorszak a felkészülés ideje volt számára, az 1848―49-es forradalom és szabadságharc idején feladatokat kellett volna vállalnia, de nem tudott még felnőni ezekhez, az elnyomatás idején kellett rájönnie, a nemzet megmentésére, a magyarság felemelésére kell áldoznia életét s vagyona jó részét is. Aztán a kiegyezés után ― az én tanítóm a történelem és az élet, vallotta ― elméleti tudását igyekezett gyakorlatba ültetni. Hibáit jóvátette azáltal, hogy egy szétzilált, elgyötört nemzetet talpra állított, számára célt adott, ellátta intézményekkel, így próbálva a magyarság iránti elkötelezettségét teljesíteni. Nagy erénye, hogy képes volt a magyar társadalom minden rétegét megszólítani, programot adni, amit a társadalom el is fogadott.
A történelemnek funkciója van, tanulságokat lehet belőle levonni ― ő ezeket próbálta összegezni műveiben, s a társadalom működéséhez szükséges intézmények létrehozásával próbálta elméletét gyakorlatba ültetni. Öröksége egy többszörösen halálra ítélt nemzet megmentése ― nem csak 1849 után, de 1989 után is. Nem dicsőségre vágyom, hanem használni akarok ― vágya teljesült, másfél évszázaddal ezelőtt alapított művelődési és tanintézményei élnek. Ezért kell emlékét idézni és táplálni, a következő nemzedékeknek is átadni egy olyan elődünk tapasztalatait, akire érdemes odafigyelni, akinek máig érvényes életművét érdemes tanulmányozni ― vonta le a következtetést Egyed Ákos. Ezért kellett hozzáférhetővé tenni könyvét, ezért jó, hogy Mikó Imre így, ekként ismét hazajöhetett.
