Minthogy Petőfire utaló címet választottam, el kell mondanom: a történelmileg Kézdiszéknek nevezett kistérség is ,,arany kalásszal ékes" nyár idején, akárcsak a költő látta alföldi rónaság, sőt, feltűnik a ,,lenge délibáb" is imitt-amott, ugyanakkor karnyújtásnyira van az itt élő ember számára a ,,zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája" is. Van kenyere, bora viszont nincs e kishazának, Kölcseyvel szólva: nektár nem csepeg dombjain.
A kisgyerek számára, ki voltam, mindkét fő domborzati forma adott volt tehát, megvallhatom, a nyelvi örökséggel együtt beépült valómba úgyannyira, hogy igazán csak akkor tudnám felmérni, hogy számomra mit jelentenek, ha hirtelen valamilyen erő kiragadna ebből a természeti-nyelvi közegből, aminthogy ama két őselemre, a tiszta levegőre és vízre is — akárcsak az édes anyanyelvre — azok időleges hiánya vagy elviselhetetlen szennyezettsége döbbentheti rá igazán az embert. De itt már nem is kell feltételes módban beszélnem, hiszen levegőnk, vizeink, forrásaink szennyezettsége egyre aggasztóbb még eme erdő közeli kishazában is. Borvizes és gyógyfürdőink lepusztulása nemkülönben. Az anyanyelv állapota ugyancsak okot ad az aggodalomra. Mi magunk vagyunk ártalmára saját magunknak…
S mily riasztó lehet ilyen téren mindeme dicstelen fejlődés, mely alig harminc-negyven év alatt ment végbe körülöttünk és bennünk! Sőt, erre mintegy ráadásként hozzáadódnak a székelyföldi épített örökségtől idegen, mára nem egy helyen romos állapotban lévő vasbetonszörny-csarnokok, a szocialista ipar és mezőgazdaság riasztó tanújelei városon és falvainkban egyaránt, vagy újabban, napjainkban az ugyancsak környezetidegen anyagú, szerkezetű, színű és formavilágú bevásárlóközpontok, a fogyasztói társadalom lélektelen zarándokhelyei. Jó érzéssel tölt el viszont, hogy az igazi kultikus kézdiszéki helyek is évről évre nagy vonzerővel bírnak, a Mária-kultusz mellett Szent István, Szent László mélyen megérinti az itt élő embert.
Különben ahonnan szabad szemmel is belátható e kishaza, az a Kézdiszentlélek fölé emelkedő Perkő 719 méteres magaslata. Északi irányba szemlélődve a Kászon-patak völgyét foghatja be a tekintet. Ez a völgy köti össze a Kézdivásárhelyi-medencét a Kászonival. Ahogy megnyílik a völgy a középkori vásáros hely irányába, Szárazpatak és Kővár ül meg a hegyek lábainál, Kiskászon viszont ellenkezőleg, mintha elhelyezkedésével is a másik, északra eső medencére, lakóinak eredeti településhelyére kívánna visszatekinteni a Perkő aljából. Távolabb, nyugatra meg északnyugatra a felekezeti szempontból vegyes Torja látszik, illetve a pogány kort, a székelyek ősvallását nevében hordozó, Jókait is megihlető Bálványosvár emelkedik. Ellentétes irányba, északkeletnek fordulva viszont a háromszéki Szentföld falvai sorjáznak, köztük Esztelnek, a ferencesek őrhelye, akik biztos támpontot adó hitet s a tudás világosságát — a pünkösdi ének szavaival, az ,,elmét derítő, tiszta lángot" — terjesztették a 17. század közepétől addig, amíg az istentagadó földi hatalmak engedték, de a kommunizmus évtizedeiben sem sikerült bevenni teljességgel e bástyát. Több, mint szomorú, hogy jelenleg egyetlen ferences atya szolgál a százados kolostorban, mely Orbán Balázs szerint e kistérség szellemi központja volt. Egy másik, a művelődési-népművészeti örökséget őrző központot akkor hozhatja be úgymond a tekintet kilátónkról, ha délnyugati irányban állapodik meg. Csernáton ez a centrum, mely tájmúzeuma s az ott folyó lankadatlan hagyományápoló munka révén vált messze földön híressé, követendő példává, nemcsak kishazánkban.
Ott pedig, ahol a nap kél kishazánkban, ha nem is Verecke híres útja, de a vele rokon hangzású Berecké szemmel szintén elérhető a Perkő magaslatáról. Az egykori mezőváros fölött emelkedő hágókon nemcsak a honfoglalók ereszkedtek le a medencébe, de itt keltek át tatárok, törökök, muszkák, s a szovjet ,,felszabadítók" is… Ha meg délkeletnek és délnek fordulunk kilátónkon, szél védte hegyalji falvak sorakoznak: Ozsdola, Hilib, Gelence, Haraly. A szlávos hangzású Gelence személyes okoknál fogva is kedves számomra, hiszen középkori freskók díszítette kis templomában hirdette Isten igéjét egyik felmenőm — a ma is álló sírfeliratot idézve ,,nagyon tisztelendő K. Sz. léleki Bartsa Elek", aki ,,Gelentzének 22 évig volt buzgó lelkipásztora". A magyar reformkorban élt, nem épített hidat, nem alapított akadémiát ugyan, de alapítványa híd szerepét töltötte be, mely a tudományok fellegvárába juttatott szegény sorsú szabad székely famíliájából származó ifjakat, s nevét viselő iskolája évtizedeken keresztül terjesztette az elemi ismereteket szülőfalujában.
A székelyföldi kis gótikus és reneszánsz templomoktól a keresztény Nyugat-Európa katedrálisaiig különben ha van is távolság, de szakadék nincsen. Ugyanazon kultúrkör lenyomatai fedezhetők fel itt is, ott is az örökségül ránk maradt kövekben. Létbiztonságot élvező nyugati testvéreinktől csak a szegénység választ el s a történelmi félelmek tatártól, labanctól, muszkától, no meg az az érzés, amikor az üldözött — hogy a Himnusz szavait idézzük — ,,nem lelé honját a hazában", s mindezt nyilván a mai napig hordozza e kishaza polgára a tekintetében, a homloka ráncaiban…
Legszámottevőbb folyóvizünk a Feketeügy a Petőfi által kanyargónak mondott Tiszát idézi fel abban, aki folyását követi e rónaság kellős közepén, völgyében a hosszan elterülő Nyújtóddal, hogy aztán Kézdivásárhely mellett elhaladva, Szentkatolnát érintve Hatolyka irányába tovább haladjon, magába ölelvén többek között Csernáton patakát, majd a délebbre elterülő Orbai- és Sepsiszék ügyeit, azaz folyóvizeit.
Mondhatni kerek egész e kishaza, nemcsak térkép szerinti alaprajzát, de külcsínjét és minőségét, belső tartalmait — azt, amivel hozzájárult az egyetemes magyar kultúra gazdagításához, csupán Nagy Mózest, Apor Pétert, Bod Pétert, Barabás Miklóst, Bálint Gábort említve — illetően is, mint az édesanyák sütötte házi kenyerek, amelyeknek íze a világ és az idők végezetéig elkísérik, aki egyszer belekóstolt azokba. Serdülőként magam is gyalog vagy kerékpárral egy-egy karéjt lekanyarítottam belőle, félnapi-napi járóföldet, úgymond falatonként ízleltem, de éreztem, soha be nem lehet telni vele. Táplál, ápol, erőt ad, hogy széljárta övezeteit is elviseld, sőt, akár ihletadója is lehet írónak, művésznek.
Nem más, maga Petőfi vetette papírra élete utolsó napjaiban: ,,…Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van." A központja, Kézdivásárhely, pláne épített öröksége révén vonzza a látogatót, ugyanakkor a vidék legkisebb falvai is sok-sok szállal kötődnek hozzá. A 20. század eleji életét felidéző Földi István írja, hogy ,,gyöngyszem volt ez a kicsike város még akkor is, ha nem mérnöki tervek szerint épült (…), gyöngyszem volt, mert azzá tették azok, akik benne laktak". Lakói különben szeretik, ha lokálpatriótának látszanak. Jó tudni azonban, hogy akár elvakultságot is hordozhat magában ez a szellem, illetve azt, hogy nagy mulasztást követne el, aki ebből kifolyólag feledné, hogy ember és magyar.
