Az áremelkedési hullám mértékét még nem lehet felmérni — de mert ez az ország igen messzire áll a működőképesnek nevezett piacgazdaságtól, ahol a kereslet és kínálat arányában alakulnak az árak, itt mindenki a pillanatnyi profitra hajt, a jelen a fontos, a pénz, amit zsebre lehet vágni —, egyelőre megjósolhatatlan, milyen árdrágulási hullámnak nézünk elébe.

De azt tudjuk, hogy a negyedével megkurtított állami fizetések igen nagy mértékben csökkentik a vásárlóerőt. Emiatt, ha drágul, nem fogy az áru, ha nem fogy, nem termelnek, ha nem termelnek, bezárnak az üzemek, nő a munkanélküliség, ami sok pénzébe kerül az államnak. S ráadásul szűkül az adófizetők száma, kevesebb tehát a bevétel. S így megy ez körbe-körbe, egyre mélyebb válságba sodorva az országot.

A bizonytalanság a lejt is elérte. Mondják, inkább pszichológiai, mint gazdasági okok miatt egyre drágább az euró. S mifelénk ez is sokat nyom a latban, hisz számláink egy részét — telefon, földgáz — euróból számítják át lejbe, s hogy még cifrább legyen, az ötszázalékos áfaemelés a szolgáltatásokat egy az egyben érinti.

Látszik, Bocék nagyon összezavarodtak, mikor szembe kellett nézniük az alkotmánybíróság döntésével, és ismét a legegyszerűbb utat választották: a gyors adóemelést. Szó volt még az összes nyugdíj megadóztatásáról, de a korábbi társadalmi elégedetlenségeket és saját népszerűségi mutatóikat látva elálltak ettől, és ahogyan eddig is cselekedtek, a fűnyíró-elvet alkalmazták azzal, hogy példátlan módon tizenkilenc százalékról huszonnégyre emelték az általános forgalmi adó szintjét.

Kell az FMI-kölcsön, magyarázták, csak így érhetik el, hogy még most, július első napjaiban hozzájuthassanak a nemzetközi pénzintézet hitele következő részletéhez. S bár tudva tudják, hogy csődbe juthatnak a magánvállalatok, hogy a magánszférából sok ember kerül utcára, hogy idén a nemzeti termék még alacsonyabb lesz, mennek a maguk kijelölte úton. S ígérgetik, hogy a megszorító intézkedések után a gazdaságélénkítő csomaggal is előállnak. Erre várunk.