Újabban már ő is egzisztenciális gondokkal küzdhet, mert nagyvárosok szemétládáiban guberál, sátrukban alvó külföldi alpinistákra tör a hegyekben, falvaink népét riogatja stb. Mindezt már unalomig tudjuk! De hogy jegesmedvék is lehetnek? A kovásznai Tündérvölgyben? Pontosabban annak a Horgász néven közismert, „államelnöki" völgybeágazásában?

Délutáni gyógyászati sétájukról, a Horgászból visszatérő vendégeink újságolják (mosolyogva), hogy jegesmedvével találkoztak. (Fele sem tréfa: a „jeges", ha megéhezik, akár kannibalizmusra is képes, megöli és megeszi saját medvetársát.) Nos, a Thalarctos maritimus megér egy próbálkozást. A helyszíni szemléhez a sokcsillagos Clermont Szálló elől kiindulva először át kell haladnunk a Csau korabeli „autonóm terület" (üdülő és vadászmező) egykor fegyverrel őrzött bástyakapuján (manapság tárva-nyitva), majd az államelnöki vendégház előtt elballagva, alig kétszáz méterrel fennebb, egy útelágazásban elénk áll az interjúalany. Pontosabban a felvételünkön látható, veszedelmes medvékről értesítő tábla. Rajta a hófehér Tenyeres-Talpas élethűen, meggyőzően kidomborítva!

A kovásznai erdészeti hivatal emberéletet féltő jóindulatában ne keressünk hibát, még akkor sem, ha a „szemléltetőeszköz" időközben a barna festéket kissé levedlette. Sőt, javasolnám tisztelettel gyönyörű fehéren hagyni a mackót, mert így külföldön is eladható kuriózum, turisztikai „termék". Miként? Hát meghirdetnénk például a pedáns (és pénzes) né­metek közt, hogy… Hölgyeink és Uraink! Akarnak-e a volt román diktátor örök vadászmezőin egy hiteles jegesmedvével barátkozni? Igen? Akkor Kovásznára kell jönni! És kivinnénk a csapatot a Horgász-völgybe, a tolmácsnak közben szaporán járna a lepénylesője. Így valahogy: Hölgyeim és Uraim! Az első számú turisztikai kuriózum abban áll, hogy bár Horgászról (Fischer) beszélünk, itt sem hal, sem halász nincsen. Sebaj, nemsokára lesz... medve. A figyelmeztető tábla előtt vigyázzállásban fegyelmeznénk vendégseregünket (Bitte beachten Sie!), és a tolmács leműfordítaná a tábla szövegét. Majd EU-s munkavédelmi előírásaink szellemében megkérdeznénk: van-e elegendő bátorságuk kissé tovább is merészkedni? Vendégeink „richtig" azt mondanák: Mi mást tehetnénk? Elvégre a programot... kifizettük! Ekkor már nyugodt lelkiismerettel vezethetnénk őket a gelencei zsindellyel fedett vadászmenedékhelyre egy kis szíverősítőt (székely szilvapálinkát) meginni. Az idegenvezető-tolmács közben elmondhatná, hogy a néhai diktátor is itt ivott áldomást a medve bőrére, természetesen a sikeres durrantás után. (Ha nem igaz, annyi!) És amikor a csapatszellemi „bátorság" kezdene életmagra kapni, a kőfal mögül előmászhatna a... JEGESMEDVE! Rátehetné első mancsait a legközelebbi német vállára, és szelíden megkérdezhetné: „Frátye (testvér), nincs egy falásnyi cukorka vagy csoki a zsebedben?" Ezután, a pánikhangulat lecsengését követően, előadást tarthatnánk vendégeinknek arról, miként is vált Románia medvés nagyhatalommá Európában... De itt vége a turisztikai menedzsmentparódiának, ami ezután következik, az hiteles, komoly információ, és holtbiztos, hogy a Le Figarónak, de még a Süddeutsche Zeitungnak sincs erről tudomása.

Kevesen tudják, mert a vadászok/vadgazdák államtitkokkal nem dicsekedhettek, hogy a Csau-korszakban a Kovászna—Kommandó erdészeti körzet évente csekély harminctonnányi (!) cukorka- és csokoládétörmeléket szerzett be közeli édességgyárakból a medvék etetésére. Ez természetesen csak a „desszert" volt, ehhez társult a megfelelő mennyiségű más medveeleség. Három-négy bocsot számítva egy anyamedvére könnyen követhető a láncreakció, mely szerint a mackógenerációk rövidesen rászoktak a felhőtlen, kényelmes életre. Hogy mi értelme volt ennek? Hát régi időkből, a grófi-bárói világból tudjuk, hogy az uraságot nemegyszer hordágyon (holtan, jobb esetben még életben) kellett hazavinni a vadászatról. Akkoriban még valóban férfias cselekedet volt a kiszemelt állat elejtése. A „bombabiztos" rejtekhelyről történő lesipuskázás a pontos időben ingyenkosztra szoktatott vadakra a modern idők leleménye. A vadászatot módfelett kedvelő kommunista politikai elit — állítólag — nem veszélyeztethette a nemzetbiztonságot/állambiztonságot azzal, hogy hordágyra kerül egy férfias hobbi balszerencsés következményeként. Tehát országszerte ugyanilyen bánásmódban részesült a medve, mert legnagyobb vadászunk hol itt, hol ott durrantott egyet. Aztán a forradalmi időket követő, eredeti kannibál-demokráciában az állami tulajdonban tartott vadászat és vadgazdálkodás elfeledkezett a hatalmas medveállomány rendszeres cukorkáztatásáról, számbeli gyarapodásának felügyeletéről. Persze, mentségükre szolgáljon, hogy időközben a politikumnak sikerült tönkretennie a hazai édességipart is, megnyitva az utat a külföldi, Isten tudja, milyen vegyi csalafintasággal édesített/színezett termékeknek.

Egy romániai barnamedve több tízezer eurót ér, de a vaddisznók, őzek, szarvasok sem kevesebbet. Hogy politikusaink mi okból nem akarják ezt az „aranyfedezetet" bedobni bár a csúnyán meglopott nyugdíjasok, a betegek vagy a gyermeket vállaló fiatalok helyzetének javítására, azt már számon kérni sem tudjuk. Reszkess, jámbor adófizető polgár! Éljen az európai vadhatalmi státus! Hadd garázdálkodjék a... medve.