Haja selyemből, hófehér,

mi jövünk csengettyűs szánokon,

rókák futását csodálván

lószagú szőrpokróc alól.

Elveszett világ vicsorog,

halálba táncolt szüzek rínak,

sikítva, mint a trombiták,

vak menekülők kürtjei.

Fekete csontú kertünkben

titokzatos, mély lábnyomok:

se ember, se állat — semmi,

maga a gyilkoló idegenség.

Kötelek lógnak, lengenek,

végük igéző szép hurokban,

nem parancsolnak, súgnak csupán

kenderföldek zöld hangjain.

Már incselkedőn mindenik,

lengedez, billen, fordul is,

hogy megbotlik mind a szó,

csöndesül, akad, megszakad.

Szánok csöngetnek valahol,

halottat nézni most megyünk.

Vess elénk, ha tudsz, akadályt,

gyémántzúzmarás istenünk.