Utánanéztünk az interneten, a gyárnak ma ezernél több alkalmazottja van, és ötvenmillió eurót meghaladó termelést valósít meg, ennek nyolcvan százaléka exportra megy. Termékskálája imponáló, benne a különféle villanymotorok előkelő helyet foglalnak el. Mi több, a gyár újabban bővítené alkalmazottjai körét. Az Electroprecizia különben a szentgyörgyi IAME Rt. egyik anyavállalata volt. Az üzem sikerének elemzése nyilván más megvilágításba helyezné azt, ami eddig a ,,Jájáról" megjelent.

Ezt elvégezni azonban egyelőre nem áll módunkban. Örvendtünk viszont annak, hogy egy beszélgetés erejéig visszatérhetünk a gyár egy másik vezetőjének tapasztalataira, melyek sok tekintetben kiegészítik az eddigieket. Kiss Lőrinc volt termelési igazgató harminc évet szentelt életéből az IAME-nak, és beszámolójából olyan kép bontakozik ki, mely alapvonalaiban nem mond ellent az eddigi koronatanúk vallomásának, de pontosítja azokat — és az ördög, ugye, mint mondani szokták, nemegyszer a részletekben rejtőzik.

Nem hitte volna

Az udvarhelyi Kiss Lőrinc Temesváron végezte a kényszerpályás járművek szakot, a gyakornoki éveket Marosvásárhelyen töltötte, ott letelepednie viszont nem sikerült. Sok magyar szakemberhez hasonlóan őt is abba a hibás körbe zárták, melyből nem volt szabadulás.

— Vásárhely ún. zárt városnak számított (egyeseknek volt zárt — szerk.), lakást nem kaptunk. Hiába volt minisztériumi kihelyezésünk, a néptanácsnál vásárhelyi személyit, a milícián vásárhelyi lakást kértek, mondtam, nem kínlódom tovább, ’74-ben átcsaptam Szentgyörgyre feleségestül. Kezdtem egész lentről, a kazánházban, voltam műhelyfőnök, szekciófőnök, termelési osztályvezető, közben öt évet a MEO-nál is lehúztam. ’90-ben tömegnyomásra elvállaltam egy olyan munkát, amit életemben nem hittem volna, hogy végezni fogok, a vezérigazgatást.

— Népszerűségi mutatónak nem rossz.

— Lőrincz Józsefet váltottam, ő nyugdíj előtt állt. Szerintem nem volt rossz igazgató. Nekifogtunk. Ahogy mondtam, nem tudtuk, mibe vágunk. Az embereknek egyéb nem kellett, csak pénz, munka semmiképp, egyik sztrájk a másikat követte. Mondjuk, még ezt kibírtuk volna, de mikor a politikum is kezdett beleszólni, ami nekem nem nagyon ízlett, akkor azt mondtam, vagy hagyják, tegyem, amit jónak látok, vagy csinálják mások. ’92-ben Sántha Benjámin lett az utódom. Amikor ő ’97-ben lemondásra kényszerült, Furduit léptettük a helyére. Én elvállaltam a technikai részt, és termelési igazgató voltam szinte a nyugdíjazásomig. A szerszámműhelytől a főgépészetig az egész termelési részleg hozzám tartozott.

A mélypont

Az alany ma is lojális egykori társaihoz:

— Egy konklúziót már most megfogalmazhatok. Annak a csapatnak, mely 1990-ben átvette a gyár irányítását, egyetlen célja volt: fenntartani az üzemet. Egyikünknek sem volt az a szándéka vagy gondolata, hogy fiúk, itt ,,kereskedni" lehet. Meggazdagodni, igen. Azért húztunk, hogy fennmaradjon a gyár. Tudni kell, az igazi mélypontra ’92-ben süllyedtünk. Addig a motorexportunk a volt KGST-országokba ment. Akkor hagyott cserben Kelet-Németország, Lengyelország, maradt még valami az olasz kivitelből, de a motorgyárról elmondható: leült. Az országban senkinek nem volt kedve dolgozni. Az autóvillamossági termékekre, amíg nem jött újabb lendületbe a Dacia, a traktor- és tehergépkocsigyár, szintén nem volt igény. Mindenki csak ténfergett. A Dacia termelése az évi 200 000 gépkocsiról 60 000-re esett vissza, az Oltcit szinte leállt, az évi 28 000-hez képest ezret ha gyártott, a traktorgyár elveszítette nagy piacát, az iránit. Gyakorlatilag senki sem vásárolt, mert azon az áron a földműves nem tudta megvenni. Tulajdonképpen szinte totálcsőd állapota következett be. Ebből kellett kilábalni, ez volt az első. Számítani pedig csak magunkra számíthattunk. Nos, akkor indultunk el a nagyvilágba, új vevők után nézni. Az autóvillamosságot maga után húzta az apránként csak újrainduló hazai ipar. A motorgyárnak pedig sikerült eléggé szép piacot összekotornia. Következett egy fejlődési periódus. Kezdtük Franciaországgal — ezt jártam —, Németországgal, Olaszországgal, Hollandiával. Miért fogadták el a román terméket? Nem volt könnyű, mert nem volt a legjobb hírünk a nagyvilágban. Mi főleg nagybani kereskedőkkel tárgyaltunk. A francia például ellátta egész Franciaországot, és a gyengébb árfekvésű motorok közé befértünk mi is, akárcsak a kelet-német motorok. A svéd AWG-motorok jelentik a világmárkát, a finneknél, németeknél, Olaszországban, mindenütt van központjuk és gyártóbázisuk is. Az első lépés sikerült, jött a második.

Termelékenység és társai

— A partnerek mindig azzal szorítottak, hogy megjelent a kínai stb. versenytárs, az olcsóbban termel, mint ti. Hozzá kellett nyúlni az árakhoz, a termelékenységen javítani, az pedig fejlesztés nélkül nem nagyon megy. Egyaránt jelent új gépeket és fokozott munkafegyelmet, kezdve azzal, hogy olcsóbb anyagokat próbálsz szerződni. Nem volt könnyű, a réz, az alumínium, az acél ára ment felfelé. Ahol olcsóbbat találtunk, Iránból hoztuk a veresréz drótot például. Az volt a második, amikor megindultunk ismét, ezúttal beszállítókat keresni. Jártam én, járt Gossler András — nyugodjék csendesen —, járt a vezérigazgató.

A Jájá ráadásul olyan malomköveket hordott a nyakában, melyekkel a régi rendben terhelték meg.

— Ne feledjük, az IAME megalomán stílusban épült a szocializmus idején. Volt egy kazánházunk, mely a technológiai gőzt és a meleg vizet állította elő, de nemcsak nekünk, hanem az egész ipari platformnak és még két lakótelepnek, az állomásinak és a Leninnek. Miután a platform beadta a kulcsot — kezdte a bútorgyár, majd levált az IMASA —, maradtunk a lakótelepekkel. A lakosság fizetett, amikor tudott. Az szinte százszázalékos ráfizetés volt, se a megye, se a város nem segített. Felajánlottuk, vegye át a város, odaadjuk egy lejért, de nem kellett senkinek. Végül 1999-ben vagy 2000-ben muszáj volt lépnünk, már nem bírtuk tovább. Ugye, a lakosságnak magának kellett megoldania a dolgot. Nagy veszteség volt, sajnos belement a termék árába. Ott volt a sűrítettlevegő-hálózat. Azt muszáj volt éjjel-nappal működtetni, egy 300 kilowattos kompresszor állandóan ment, az is tiszta ráfizetés volt, míg ki nem iktattuk, és fel nem szereltünk a magunk számára négy kisebb légsűrítőt. E hatalmas költségek redukálása sok pénzbe került. Ott a fűtés: 400 000 euróba került a beruházás, bankkölcsönt vettünk fel, azt vissza kell fizetni. Amíg az új technológia be nem jött, a tetőt évente le kellett szigetelni, az milliárdokba került.

Két dudás egy csárdában

Kiss Lőrinc és a csapat, melyhez tartozott, tulajdonképpen a kilencvenes évek állapotai között tudta igazán a magáénak tekinteni a vállalatot, erre az időszakra voltak megoldásai, a továbbiakat illetően nem sokat kertel, a privatizáció csődjét a kialakult-kialakított tulajdonosi szerkezettel magyarázza.

— Jött a magánosítás, és egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Reménykedtünk abban, hogy két ilyen erős partner, a magyar Műszertechnika és a SIF Olténia komoly támaszt jelent, de egyúttal láttuk, a mi munkánk gyümölcsét mások fogják learatni. A privatizáció tanulságát egyetlen mondatban össze lehet foglalni: ők látszólag mindenben egyetértettek, de két dudás egy csárdában nem fér meg. Ugye a tőkerészesedés szinte egyforma volt. S evvel mindent elmondtunk. Minden határozatot alaposan megrágtak, elhalasztották a következő ülésre, s közben mindenik követte a másikat: az vajon miért akarja ezt vagy amazt? Egy kerek évig tárgyaltak arról, hogy tényleg tőkeinfúzióra lenne szükség, mert ment a termelés úgy, ahogy, de ha a banki kölcsönt törlesztettük, nyersanyagra már nem futotta. Egy évig halogatták, végül beállt a csőd. Mert miért lépjek én, hogy a másik pénzhez jusson?

— Nem próbálta a Műszertechnika bővíteni a maga részét, ha a fele-fele arány ennyire bénítólag hatott?

— Ő mindent felvásárolt, amit felvásárolhatott, valami négy százalék maradt szabadon.

— A SIF nem mondhatott volna le a sajátjából?

— Lemondhatott volna, de nem akart. Aztán hogy nyomásra vagy saját döntésére nem akart, azt csak ők tudják. De miért kellett megkapniuk ingyen a harminc százalékot állam bácsitól? A magyar fél sem akart lépni, volt egy olyan tartózkodás a részükről, hogy ha én egy ilyen szép összeget befektettem, miért ne áldozhatna a másik is valamennyit...

Nos, e kérdések végső tisztázása nyilván már az irattárak valamikori búvárlóira vár, de eme kölcsönös elidegenedés nem volt jó ómen, s a román fél nem kívánt beruházni, ez biztos. A Műszertechnika különben mangánbefektetői csoportként viselkedett Magyarországon is, újabban átcsapott a médiapiacra, a hajdan jól menő Ikarus gyár pedig nehéz időszakot élt át alatta. Kiss Lőrinc végül a termékszerkezet változásáról mondja el véleményét:

— Világos volt, hogy a Renault már nem igényel tőlünk semmit. Amilyen terméket végigvittünk, és igazolódott, hogy jó, arra is azt mondták, olcsóbb a török. Nagy érvágás volt nekünk, mert a villanymotor anyagigényes és drága. Az acél egyszerre négyszeresére drágult. Az autóvillamosság viszont hozott profitot, az inkább munkaigényes, és annak termelését a bérekkel lehetett kompenzálni. Ezért nem voltak elszállva a bérek az IAME-ban. De a Dacia lemondott rólunk, a traktor és a tehergépkocsi bezárt, az ARO eltűnt, vége volt.

Némi fejlesztés árán egy ideig az AWG-nek is beszállítói voltak, de a minőségi és határidős követelmények túl szigorúnak bizonyultak, ezért a világcég Szecseléhez fordult inkább.

— Az, hogy végül be kellett zárjunk, az már a főtulajdonosok döntése volt szerintem, mert a szecselei Electroprecizia a mai napig gyártja, amit tőlünk vett át. Áraik annak idején semmivel sem voltak jobbak, mint a mieink.

Nos, a szecselevárosi gyárról annyit mesél az alany, hogy azt a MEBO-módszerrel az alkalmazottak társulása vette meg, s miután a Dacia magukra hagyta őket, átálltak a villanymotorgyártásra. Az ántivilágban kétszer akkora volt, mint a szentgyörgyi gyár, hétezer alkalmazottja is volt, ma 1200-zal dolgozik, és még bővítene. Úgy tudja, egy szentgyörgyi román üzletemberrel társulva jutottak friss tőkéhez, ez sokat segített nekik. Érdekes képlet: a MEBO és a tőke házassága. Talán egyik szálon ezzel kellene folytatni.