A székelyföldi — általában az erdélyi — autonómiát is csak ímmel-ámmal emlegette az úgynevezett anyaország is, holott ennek súlya, diplomáciai erőfeszítései különösen sokat nyomnak a latban. A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány regnálása óta, amikor az autonómia ügye legalább beszédtéma szintjén az európai közérdeklődés előterébe került, ezeknek a kormányoknak mindennél előbbre való volt, hogy a Benes-dekrétumokkal, Funarral és társaival magukat elkertelő szomszédoknak megfeleljenek, s ily módon következhetett be az az állapot, hogy amikor az európai politikai viszonyok kedvezőbb feltételeket és lehetőségeket teremtettek, legalábbis az autonómiavitákra, a magyar kormány szégyenletes nemzetárulás-sorozatba kezdett, amely nem azon a nevezetes december 5-én tetőzött, hanem akkor kezdődött, hiszen azután verték szét a magyar nemzet határok fölött átnyúló egységének a megteremtésére hivatott intézményeket és alapítványokat. Ennek a gyalázatfolyamnak nincs vége, hisz láthattuk-hallhattuk, hogy a Szili Katalin által összehívott Kárpát-medencei magyar képviselő-találkozó határozata után mi volt az illetékes államtitkárnak a véleménye.

Így és emiatt csúsztunk egyre alább autonómiaügyeink vonatkozásában, kerültünk még Gagauziához viszonyítva is hátrányosabb helyzetbe.

Most úgy tűnik, hogy a Koszovó függetlensége körüli nemzetközi vita, furcsa módon, kedvező precedenst teremthet a magyar autonómiák számára. Ami a koszovói albánok számára elérhetetlennek látszik — a teljes függetlenség —, a koszovói szerbek számára autonómiát teremthet, méghozzá olyan formában, hogy a szerb ,,autonómiasziget" Szerbia nemzeti határain belül marad, de teljes autonómiát élvez, azaz nem tartozik Belgrád parancsuralma alá.

A 2,1 millió lakosú Koszovóban ma mintegy nyolcvanezer szerb él. Mintegy huszada az erdélyi magyarság számának.