A településen nagy a riadalom. Az Erdélyi Érchegység aranyban leggazdagabb lelőhelyét egy Nagybánya környékéről Kanadába elszármazott ember vette meg a román államtól. Verespatak közel hatszáz házát, templomait lerombolják, a völgyet s az azt határoló hegyeket felrobbantják, hogy értékes kőzetéből a ciánlúgozás módszerével aranyat termeljenek ki.

A történelem léptékével mérve voltaképpen nem történik semmi rendkívüli: eltűnik egy település. Volt erre már példa számtalan — gondolta Peregrinus. Tudjuk, semmi sem örök. A városok is, miként bármely szerves lény, picinyként születnek, sejtjeik gyarapodásával épülnek, megizmosodnak, tündökölnek, majd hervadni kezdenek, erejük elszivárog, végül pedig kimúlnak. Ez a folyamat a történelem. Nincs ebben semmi rendkívüli. Számos erdélyi városunk aggott el, s hanyatló ereje már a végét sejteti. Ezt még tudomásul vesszük, ám amikor a halál nem az élet természetes rendjéből következik, a tudomásulvétel megtorpan. — Hiszen élhetett volna még — töprengett keserű vívódással Peregrinus. Verespatak is élhetne még, ám az ítélet megszületett. A verdikt: kivégzés, robbantás általi halál. A halál oka: aranyláz, pénzsóvárság.

Az Erdélyi Érchegységben, Budapesttől közel négyszáz, Nagyváradtól száz kilométerre, a Királyhágón innen s a kapzsiságon túl, egy kicsiny völgyben, akárcsak Isten tenyerén, volt egyszer egy város. Bőkezű volt, adakozó. Tája szemet gyönyörködtetett, levegője a sápkórost is kivirította, ám egy nagy titkot rejtegetett: mérhetetlenül gazdag volt. Ha a futkározó gyerek lába felverte a port, nyomában aranycsillámok röpködtek a levegőben, az eső utáni sárban caplató bakancsát makacs sárga szín festette be...

Hát valahogy így kezdte a vándor képzeletbeli meséjét egy valaha volt kis magyar településről, amelyet aranya miatt néhány útonálló ciánba fojtott. De aztán komolyra fordította a szót.

A településen már az ókortól folyt nemes- és színesfémbányászat. A rómaiak korában a birodalom aranybányászatának egyik legnagyobb központja volt. Első, történelmünkhöz fűződő írásos említésének éve 1271. Ekkori birtokosa a gyulafehérvári Káptalan. Bányáit hosszú időn át szász telepesek művelték. 1453-ban bányavárosi kiváltságot kapott. A legenda szerint, mikor Mátyás király Verespatakra látogatott, hogy össze ne sározza magát, lába elé aranyrögöket helyeztek. Martinuzzi Fráter György 1550-ben elűzte a szászokat, s helyükbe alföldi és temesvári magyarokat telepített, őket 1619-ben Bethlen Gábor felvidéki bányászokkal helyettesítette.

Később a bányákat bezárták, majd mikor a 18. század elején újabb kitermelésbe kezdtek, egy korabeli szakdolgozat tanúsága szerint 57 591 kilogramm színaranyat találtak az abrudbánya—verespataki lelőhelyen. Az Osztrák—Magyar Monarchia idején Európa leggazdagabb aranytermő vidékének számított.

A városkát előbb 1784. november 7-én a Horea—Cloşca—Crişan-féle parasztlázadás idején dúlták fel, majd 1849. május 9-én Avram Iancu román felkelői gyilkolták le magyar lakosságát.

A római katolikusokon kívül az unitárius és a református kőtemplomban dicsérik az Urat magyar nyelven.

A település lakosainak kilencven százaléka magyar hangzású nevet visel, ám legtöbbjük alig vagy egyáltalán nem beszél magyarul. Őket miképpen veszítettük el?

Peregrinus kísérője — régi ismerős —, kinek apja is itt nyugszik a verespataki temetőben, kószálás közben arra inti vándorunkat, ha netán járókelőkkel találkoznának, csak román nyelven szóljanak egymáshoz, mert a magyar szó itt megvetett és üldözendő, még kellemetlensége származna egy ilyen ismeretségből.

— Pedig milyen eleven magyar élet volt itt valamikor — mondja, s ahogy elhaladnak egy-egy romos ház előtt, rendre elevenednek fel emlékei: a tiszti kaszinó, a patikus háza, a bányamérnökség épülete. Némelyikének már csak homlokzati fala mered a magasba, mint valamely katasztrófafilm díszlete. De a kovácsoltvas ablakrácsok (ahol még megmaradtak), a hatalmas bejárati kapuk kőoszlopai, az elkorhadt deszkán a míves vasalás, a szőlőindás reliefek a falakon, a hatalmas kőkerítések maradványai mind-mind egy gazdag polgári múlt tanúságtevői.

Miként tapodhatták ilyen mélyre?

Vándorunk ottjártakor Verespataknak közel hatszáz füstje volt. Lakói közül több mint háromszázan a római katolikus templomba járnak, az unitárius egyháznak közel negyven, a reformátusnak már csupán hét híve van. Isten dicsérete mindhárom templomban úgy történik, hogy miután a pap a magyar nyelvű szövegrészeket elolvassa, román nyelvre fordítja, hogy a hívek is megértsék, miről beszél. A zsoltárokat és templomi énekeket viszont mindenki magyarul zengi.

Különös — elmélkedett a garabonciás —, ezek az emberek csupán magyarságukat tagadták meg. Nyelvet még cseréltek, hitet már nem. Vajon mi lehetett eleink vétke? Az kétségtelen, az aranybányászat, különösen a pár száz év előtti módszerekkel, a legnehezebb és legnyomorúságosabb volt. Az arany nagy úr, és keserves szolgálatra fogja azt, ki hozzá akar jutni.

Mikor és ki ronthatta el az itt lakó embert, s tette öntagadóvá? Istenét még vállalja, magyarságát már nem. Vajon mi ölhette meg bennük a magyart? Mikor alvadt meg ereikben Csaba királyfi vére? Mit mondhattak nekik, mily szavakkal dorgálhatták őket, hogy még a drága nyelvet is, amelyen ez az üzenet szólt, a feledésbe száműzték?

Peregrinusnak úgy tűnt, magára ismer bennük: makacs, dacos, haragtartó, hirtelen indulatú nép. Akaratos, és könnyen veszíti el fejét. Érzékeny. Így elmélkedett a vándor, miközben a végzetesen összekuszálódott történelem kalandos ezredévére gondolt.

Peregrinus kisétált a verespataki temetőkertbe is. Jártában azt tapasztalta, hogy a fejfákon a leggyakoribb családnév a Gruber és a Székely. Az egyik sír mellett álló öregasszony azon kevesek egyike, aki történetesen beszél még magyarul.

— Rendre kifosztották neveinket. Előbb egy ékezetet loptak el, aztán egy betűt, majd még egyet, és románná tettek — magyarázza az érdeklődőnek. Az öregasszonyt menyecske korában még Székelynek hívták. Személyazonossági igazolványában ma már így áll: Sekel.

A szovjetek háborús győzelme után, a ,,felszabadulást" követően e páratlanul szép és fölöttébb gazdag erdélyi település elveszítette városi rangját. Bányáit, egyetlen tárna kivételével, sorra bezárták, s már csak a hegyekből ide települő román parasztok saját, vízi erővel hajtott kis zúzdái és aranymosói álltak. Úrrá lett az elhanyagoltság, az igénytelenség. A szegénység és a nyomor pedig az időre bízta a rombolást. És most itt ólálkodik az észbontó reménytelenség, hogy azt a keveset is elveszítik.

A település új tulajdonosa hatvannégy nemzetközi bank támogatásával vette meg Verespatakot, s ma tizennégy ügyvédi iroda a kitelepítéseken és a lakosság kártalanításán dolgozik. Jobb árat fizetnek házaikért, mintha maguk értékesítenék, de a kapott pénzből egy közeli kisvárosban, például Abrudbányán, Topánfalván vagy Belényesen már nem tudnak érte hasonló ingatlant vásárolni.

Úgy tűnik, az itt élő embernek századok óta a kisemmizettség a sorsa. Ott élnek az aranyhegy tetején nyomorultul és kiszolgáltatottan. Most pedig már a lakóhelyükről is elüldözik őket. Születőben egy olyan ördögi terv, hogy valahol, egy Aranyos menti szabad területen felépítenek néhány tömbházat, s Új Verespatak néven oda telepítik a falut. De előbb még a szemük láttára tönkreteszik a régit.

Verespatak két gyönyörű tengerszemével 1140 méter magasan fekszik, de a környező hegyek, amelyeket pár éve még fenyvesek borítottak, most robbantásoktól sebzetten, kopáran magasodnak a község fölé. Az arany megeszi az erdőt, és felfalja a hegyet.

Ha dolga végeztével a bányavállalat elvonul innen, kevesek csillogásáért cserébe egy mélységesen mély gödröt hagy maga után örökkön emlékeztetve a gyalázatra, amelyre korunk aranysóvár embere képes.

Peregrinus szíve legmélyebb zugáig megkeseredett. Irány hát tovább a vigasztalódás útján Topánfalva irányába. Azon kapja magát, hogy már jó ideje, akarva-akaratlan Jókai nyomán járja a vidéket. E tájon él regénybe illő szépségesen a Szegény gazdagok móc atyafisága. Itt, a környék meredek hegyoldalában áll mai napig is, számos üreges társával együtt, a Lucsia-barlang, amelyet a nagy mesemondó a hamis pénzverők rejtekhelyéül szerepeltet. Maga Jókai ugyan nem járt e barlangban, de a környékén igen, és pontosan feljegyzett mindent, amit kísérői közvetítésével a völgytorok pásztoraitól hallott. E népi hiedelem szerint a barlang valóban a pénzhamisító bandák rejtekhelye volt. Bejárata keskeny, alig másfél méter széles, de mihelyt a vándor belép, máris egy tizenkét méter hosszú, hét méter széles, és öt méter magas előcsarnokban áll, s ha tovább halad, egy még hatalmasabb üregbe ér.

Hát itt garázdálkodott Fatia Negra, alias Hátszegi Lénárt báró, akit Jókai, ugyancsak mendemondák alapján ugyan, de az ő korában élő személyről, Nopcsa Lászlóról, Hunyad megye ispánjáról mintázott.

Az esetből kisebbfajta ribillió is támadt. Jókainak nyilatkoznia kellett, miszerint a Fatia Negra—Nopcsa László azonosítás nem helytálló, s hogy a regény ,,elejétől a végéig saját költészetem szüleménye". Márpedig, ha valamit ilyen vehemensen cáfolni kell, abban bizonyára lehet némi igazság. Nopcsáról még életében úgy emlékeztek, mint féktelen, hatalomvágyó, erőszakos emberről, Hunyad vármegye zsarnokáról, akinek rendkívül fényűző, költekező élete nem állt arányban jövedelmével. Mint egy ilyen feljegyzésben olvasható: ,,rablótársulatokkal állott összeköttetésben, s joggal feltételezhető, hogy azoknak titkos főnöke, orgazdája volt".

Miután Nopcsa az 1848-as forradalmi események hatására márciusban lemond tisztségéről, május közepén már ott díszeleg a Balázsfalvára összehívott Román Nemzeti Gyűlés elnökségében. Így aztán a román történészek is foglalkoztak személyével, nem kis megvetéssel szólva arról, hogy román származását tagadva — eredeti neve Nopcea —, mint a közigazgatási hierarchiában igen magas hivatalt betöltő személy, ,,elnyomta és kiszipolyozta a román parasztságot".

Hát, ilyen körmönfont volt a Habsburgok nemzetiségi politikája — gondolta Peregrinus, miközben röstelkedve kapott észbe, hogy milyen messzire tért el útjáról. Vissza hát az elhagyott csapásra, Topánfalvára, amely a történelem során két ízben is a lázadó és vérengző mócok központja volt.

Nem messze innen, a valamikori Felsővidrán — ma Avram Iancu falu — született a névadó, akit népe a Havasok Királyának nevezett, s akinek lelke az öldöklés iszonyatától vagy talán ennek hiábavalóságától tragikus mértékben meghasonlott. Megőrült.

Jókai, ki a páratlan szépségű vidrai vízesést ment ide megtekinteni, még látta a parasztvezért. ,,Itt, a patak mellett láttuk üldögélni Jankú Ábrahámot — írja. — Valami csárda volt ott, az előtt ült. Fakózöld kalapja szemébe húzva, zilált haja barnult arcát segítette még szomorúbbá tenni. Ott ült, senkire sem ügyelve." Jókai beszélni szeretett volna vele, tisztázni egy-két múltbeli félreértést, de hát megkésett, már nem volt kivel.

Peregrinus bóklászott még egy ideig a vidéken, újabb gyönyörűségek után kutatva. Egy másik úton, amelyet legutóbb a Trianon előtti időkben köveztek ki, még megtekintette a híres-nevezetes szkerisórai jégbarlangot. Egy sziklafalú dolinán ereszkedett a mélységbe, amelynek háromezer éves jégtömbje húsz méter vastagságú.

Borzongva lépett ki az üregből, s hogy ezt az élményt is maga mögött tudta, visszatért Nagyvárad határába.