Erről szólnak a nyers adatok 2010 augusztusában, és ismeretükben nem csoda, hogy megfeddték az ország irányítóit az IMF és az EU tájainkon vizsgálódó képviselői. A külföldi hatalmasok intésére azonnal kapkodni kezdett a miniszterelnök, szigorkodott, és bejelentette, felbontják azok szerződését, akik nem tartják be a határidőket, vagy nem törvényesen, átláthatóan bonyolítják a pályázatokat.

Összetett annak magyarázata, miért ilyen alacsony a sikeres pályázatok aránya, mindenki másra hárítja a felelősséget. A kormány a pályázókat, a kivitelező cégeket okolja, nagyon sokak számára lehetetlen feladatnak bizonyult az önrész előteremtése, vannak jelentkezők, akik az elbírálás tisztaságát kérdőjelezik meg, sőt, olyan is akad, aki a balkáni kenőpénz beszivárgásával vádolja az EU-s alapok elosztóit. Egy szó, mint száz, hibás sok van, de felelős, akitől számon is kérnek, egy sincs.

Három és fél éve majd folyamatosan hallani, a választási kampányban is sok szó esett az európai pénzek lehívásának fontosságáról, hogy fel kell gyorsítani, hatékonnyá kell tenni. Külön irodák, tanácsadó testületek jöttek létre, a várt eredmény mégis elmaradt. Meg sem próbáltak tanulni a korábban csatlakozott államok tapasztalataiból, a balkáni mocsárban még a jobbacska elképzelések is elsüllyedtek. A politikusok zengzetes szólamokkal letudták feladatukat, s most ismét felismerésszerűen jelentik ki: a válságból való kilábalás (talán egyetlen) eszköze lehet az EU-s támogatás.

A román kormány augusztus 2-án utalta át Brüsszelnek a közös kasszához való hozzájárulása esedékes részletét, 2007 januárja óta 4,53 milliárd eurót fizetett be, és alig 2,18 milliárdot sikerült lehívnia, 971 milliót a strukturális alapokból és 1,2 milliárdot a mezőgazdaság támogatására. Az ország közben felvett több mint húszmilliárd eurós külföldi kölcsönt, és olyan mélyre süllyedt a gazdasági válságban, amilyen mélységet legrosszabb álmainkban sem képzeltünk. Persze, ezért éppen úgy nem felelős senki, mint az európai alapok elszalasztásáért.