Az olasz határ közelében nagyszabású útépítési munkálatra hirdetett versenytárgyalást a svájci állam, jelentkeztek is a cégek minden országból, a legjobb árajánlattal pedig éppen egy itáliai vállalkozó állt elő, a legolcsóbban ők végezték volna el a munkát. A hatóságok azonban a svájci óra pontosságával számították ki: amit pillanatnyilag megtakarítanának, ha az olaszokra bízzák a munkát, annak sokszorosát kell majd utólag kifizetniük. A helyi munkaerő, a helyi cégek ugyanis hátrányba kerülnének, ez az államnak kevesebb bevételt, nagyobb kiadást jelentene, a munkanélküliség ráadásul szociális gondokat gerjesztene. De azt is figyelembe vették, hogy a távolabbról érkező munkások, gépek szállítása óhatatlanul környezetszennyezéssel jár, így környezetvédelemre is sokkal többet kellene költenie az államnak. Ráadásul a többtonnás rakományok a helyi infrastruktúrát — utakat, hidakat — is megrongálhatják, aminek javítása ugyancsak a svájci adófizetők pénzéből történnék. Meghányták-vetették hát a dolgokat, precíz számításokat végeztek, és a pillanatnyi előnyök dacára a hosszú távú tervezés, a gazdasági lokálpatriotizmus jegyében végül is hazai cégre bízták a kivitelezést.

A svájciak magatartására Romániának, de szűkebb körben a székelyföldi vezetőknek is érdemes lenne odafigyelniük, annál is inkább, mert a gazdasági válság miatt padlóra került az építőipar is, és ez cégek bezárását, munkahelyek elvesztését okozza. A jelek szerint azonban kiaknázatlan kincseink közé újabbat sorolhatunk: lokálpatriotizmusunkat, amelyet Svájccal, de akár más országokkal szemben is képtelenek vagyunk hasznunkra fordítani.