Riportútra kerekedtünk, s azt akartuk megtudni leginkább a gazdáktól, de faluvezetőktől is, milyen károkkal maradtak az esőzések, áradások után. Azt hittük, panasszal lesznek tele, de láss csodát: a gazdák már nem is szidják annyira az elnyúlt esős évszakot, elfogadták, így akarta a Fennvaló, majd jobb lesz a jövő év. Annál több panaszt hallottunk viszont az önkormányzatok felől. Ahol dolgoznak, a megye, az állam segítségének hiányára panaszkodnak. Ahol pedig a faluvezetés mellőzi a mindennapi emberek gondját, nagyobb a baj, mint az árvíz, mint bármilyen természeti katasztrófa. Mert ezekkel szemben nincs mit tenni. De ha mások nemtörődömsége miatt él rosszul az ember, az már bőszíti a székelyt.

Lécfalván Szakács Csaba a falu képviselője a nagyborosnyói tanácsban. Nincs otthon, épp most ment el — mondja édesapja, Mihály. Ő is tanácstag volt korábban, de most a mezőgazdaságnak él. Több mint ötven hektárt művel, megvan minden gépe, felszerelése. Portáján meglátszik a gazdaember keze, s az is, van miből megélni.

„Jó tíz hektárt már learattam. A sok műtrágya és eső miatt felnőtt a gyom, egyes helyeken mintha salátát vágtam volna" — mondja, de nem panaszkodva. Elégedett az Arieşan búzával, olyan parcella is volt, mely harmincöt tonnát adott. A Suveges nem vált be annyira, pedig azt is dicsérték neki. Az sem baj, hogy nem tiszta a szalma, felbálázzák, s lesz belőle téli takarmány a teheneknek. Az sem baj, hogy most nincs ára a gabonának, van, hol tárolnia, majd eljön annak is az ideje. Így beszél, nem panaszkodik, pedig azt várnánk egy ilyen szezon után. Azaz mégis panaszkodik — a cséplőgéphez szükséges szíjak, pótalkatrészek miatt. Kiadják érte a sok pénzt, aztán szinte használni sem tudják. Még a hosszuk sem egyforma, nem lehet két szíjat párban feltenni. Ez már mérgesíti a gazdát. Miért nem figyelnek jobban oda a forgalmazók, miért nem nézik meg, mit adnak? — mondja, s gyorsan hozzáteszi, hogy ez panasz biza, de el kell mondania.

S ha elkezdte a panaszt, akkor folytatja. A nagyborosnyói tanáccsal van baja. A vezetőséggel van a gond, nem tesznek semmit Lécfalváért, a tanács nem úgy működik, ahogy kellene. Rendes kerítés került a kultúrotthon köré, s a faluközpontba állítottak egy nagyméretű kukát. Ez sem semmi, de lenne hely többnek. Szégyen a falunak a szinte járhatatlan út Várhegytől a maksai letérőig. Az, ami a megyei tanács fennhatósága alá tartozik. A letérőtől a falu központjáig rendben az út, s a titokra is fény derül, hogyan került oda aszfalt. „Megzsaroltuk a megyei vezetést, s csak úgy egyeztünk bele a szeméttelep létesítésébe, ha megcsinálják a falu útját" — mondja. Igen, ha valaki valamit akar a falu területén, vagy ahhoz közel, akkor fizesse meg az árát, például öntessen aszfaltot.

Önállósulni lenne jó

Az ilyen bajokat hallva kicsit kutakodnunk kell a nagyborosnyói faluvezetés és Lécfalva viszonya körül. Ha ugyan beszélhetünk viszonyról, mert az a székelyek között általában valami kellemes kapcsolatot jelent.

Kertész Tibor Barna tagja a borosnyói tanácsnak. Nem is a tanácstagokat, nem is az MPP és az RMDSZ közötti kakaskodást említi a bajok forrásaként, hanem azt, hogy a községnek nincs szavahihető, megbízható vezetősége, elsősorban polgármestere. A gyeplő a polgármesteri hivatal alkalmazottjai közé dobva, mindenki a saját feje után megy — mondja. Az alpolgármester akar ugyan tenni, de nincs tekintélye. De mi lenne a megoldás? Van-e olyan ember a községben, az oda tartozó falvakban, aki rendbe tudná szedni a jelenlegi összevisszaságot? Nem nagyon akar nyilatkozni, azt mondja — és ezt elhisszük neki —, hogy bolondnak kell lennie annak, aki belevág a polgármesterségbe. Nincs olyan megbízható, szavahihető, a közösség által elfogadott és elismert ember, aki vállalná. Mit hallott kollégájáról, Girtlerről vagy Lőrincz mérnökről? Ők mintha pedzenék a polgármesteri széket, úgy hallatszik — szegezzük neki a kérdést. Hallani hallott a mérnökről, beszélt is vele (na ugye?), de semmivel nem biztatta. Nem feszegetjük a témát, hadd érjen magában, van még idő a választásokig.

Azt azért elmondjuk, miben látnak lehetőséget a lécfalviak: le kellene válni Nagyborosnyó­tól. Más faluval társulni, községet alkotni. Volt már erről szó, társ is kerülne, például Dálnok. De ez nem egyszerű, referendummal, sok utánjárással tarkított az önállósulás útja. Ahol a választásokon sem jelennek meg az emberek, ott a referendumnak sem lehet eredményt jósolni — következtet a tanácstag.

Sárba tapossák a legelőt

Lécfalva előtt az útszélen juhnyáj legel. Elég furcsa, hogy ilyenkor, gabonaéréskor a mezőn járnak a juhok. Nincs ebben a dologban sem fegyelem. Hoztak ugyan egy tanácsi határozatot, mely szabályozza a juhok legeltetését, de senki nem tartja be. Még a megszabott garanciapénzt sem fizetik be a juhászok — panaszolja a képviselő. Ez a gond általános Orbaiszéken. Nem mondhatni, hogy semmit sem tesznek a faluvezetők a legeltetési károk megelőzésére, de az eredmény elmarad. Hiába felszólítás, hiába büntetés, a juhászok — legalábbis egyesek — magasról tesznek rá. Nem véletlen, ők már a rendszerváltás előtt is urak voltak, a sajt akkor is, most is messze gurul, a túró illata a legvérmesebb hivatalnokot, ellenőrt is megpuhítja...

Tavasszal a sarjadó növények fiatal hajtásait tépi le a juh, mélyen harap, ahol végiglegelt a nyáj, egy hónappal késik a kaszálás, annyi idő kell a fűnek, hogy újra lábra kapjon. Az idei esős időben pedig még nagyobb volt a kár, ahol végigvonultak, sártengert hagytak maguk után, gyökerestül kitaposták a füvet, lucernát.

Barátos és Páké között kaszál Antal Imre. Panaszolja, hogy tavasszal nagy kárt tettek a juhok a legelőben. Nem tett feljelentést, úgysem lesz belőle semmi, a csobán intézkedik. Olyan is volt, hogy juhászlegények elfenekelték a gazdát, aki szólni mert a jogtalan legeltetés ellen.

Zágonban sem volt jobb a helyzet, de az utóbbi időben helyreállni látszik a rend a legeltetés körül, nincs pardon senkinek. Igaz, az ottani gazdáknak könnyebb havasi legelőt bérelni.

Kovásznán is külön tanácsi határozatot hoztak a legeltetés szabályozására. Ellenőrzik a mezőt, büntetik a tilosban legeltetőt. Még az sem menti fel a juhászt, ha saját területén legeltet, s juhai csak véletlenül károsítják a szomszéd termését. Rendjén való ez a szigorúság — és követésre méltó példa —, elég volt az eső, nem hiányzik, hogy még a juhok is fájdítsák a gazda fejét.

Nincs nagy baj a búzával

Az utóbbi hetekben a gazdák egyik legnagyobb kérdése — a krumpli mellett — a búza volt. Kicsírázik-e a kalászban, üszögös lesz-e, egyáltalán lehet-e aratni az elázott mezőkön? Most már megvannak a válaszok is: bizony, kevesebb lesz a kenyérbúza, több a takarmánynak való. De aki nem eladásra, hanem gazdasága szükségletére termel, nem bánkódik, ha gyomos a búza, ha nedvesen is kell learatni. Orbaiszék nem a nagy gabonatermő vidékek közül való. Sokan kényszerből vetnek gabonát, ez kerül a legkevesebbe, ha nem akarják ugaron hagyni a földeket. A termést pedig feleszik az állatok. Lesz belőle hús, tej.

Deák Miklós — akit mindenki Micónak ismer — a zabot aratja Zágon határában. Ugratni akarjuk: felvette a füvet a gabona? Nem veszi rossz néven. Ez az év ilyen. Sok a gyom a gabonában, de nem baj, megeszik az állatok a kicsépelt szemeket, még ha idegen mag is akad közte. Az sem baj, hogy nedves a szem. Megszárad a pince tetején — mondja, s közben a szekérbe teríti a műanyag fóliát, hogy legyen hová üríteni a kombájn bunkerét. Örvend, hogy legalább learathatta, hazaviheti. Két parcellával odébb — nadrágszíjnyi táblákról beszélünk — a búza széle még vízben áll. Ott viszont lehet baj, ha nem is csírázik a szem a kalászban, kipereghet, ha még sokat késik az aratás.

Mi lesz a szalma sorsa, érdeklődünk, s közben bakot lövünk, amikor azt mondjuk, megeszik majd az állatok. A zabszalma ugyanis nem jószágnak való, még ha tele is burjánnal. Az csakis disznóperzselésre használható, arra viszont kitűnő.

És jön az ellentmondás: senkinek nem kell a szalma, senki nem akarja hazavinni, még ha ingyen is adják. A kombájnos mondja viccesen: az ő földjéről ugyan elvitték volna ingyen a szalmát, de azt kérték, akkor bálázza fel... Ebben az évben, amikor az eső miatt mindenki a téli kóstot siratta, nem kell a gyengébb minőségű szálastakarmány, a szalma senkinek. Ez két dolgot jelenthet: vagy van széna bőven, vagy az állatlétszám apadt drasztikusan, s idén már a kevesebb takarmány is elégséges. Ha lehetne bízni a statisztikákban, a gazdalajstromok pontosságában, érdemes lenne utánanézni. De nem érdemes.

Pácban az önkormányzatok is

Az esők nemcsak a mezőn robotoló gazdákat nyomták meg idén, a falugazdák is nagy bajban vannak. Zabolán utakat mosott el az ár, hidakat, átereszeket tett tönkre, mindezek mellett hatalmas termőföldeket iszapolt le a háromszor is sújtó ár. Az árhullám kezdetén még bizakodó volt Ádám Attila polgármester. Lesz erejük, anyagi hátterük kijavítani a károkat, újjáépíteni a lerombolt építményeket. Mostanra változott a véleménye: az utolsó ár után nem is számolgatta a károkat, kész, ez meghaladta erejüket. Nem arról beszélt, hogy feladják, csakhogy elegük van már az egészből.

Nemcsak Zabola, Orbaiszék más települései is szenvedtek a hosszan tartó esőzéstől. A költségvetéseknek komoly érvágás a sok kilométernyi út kijavítása, a hidak rendbetétele, sáncok újraásása. És még nem is beszéltünk az erdőkben, erdei utakban keletkezett károkról. A Papolc—Kommandó útszakasz teljesen járhatatlanná vált, a Hétpatak részen három hidat, másfél kilométernyi utat tett tönkre az ár. „Nincs pénzünk a javításra, önerőből, közmunkával, cégek segítségével két hete próbáljuk járhatóvá tenni az utat" — mondta Kiss József zágoni polgármester. Zágonban is van baj, két híd került veszélyes állapotba. A községben a vizek okozta kár kijavítására közel kétszázezer lejre lenne szükség. Minden lehetőséget megmozgattak, hogy pénzt szerezzenek, de eddig csak ígéreteket kaptak. Amiből egész évben volt részük — mondja a polgármester.

Igen, az ígéretekben nincs hiány. Az esők okozta károk, veszteségek enyhítésére támogatásra lenne szükség — gazdáknak, önkormányzatoknak egyaránt. De mint a fentiekből is kiderül, nincs sok, amire várni. Marad a „segíts magadon, s az Isten is megsegít".