Kikelet és a zöld szemű macska

(részlet)

Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony, de azok olyan öregek voltak, mint a föld, de szegények, olyanok, mint télen a templom egere. Erdő szélén laktak, düledező-roskadozó viskócskában, s mi a nemzetségben ritka, mint a fehér holló, egyetlenegy gyermekük sem volt. Búslakodott az öregasszony, folyton dirmegett-dörmögött, dorombolt a szegény öreg fülébe:

— Jaj, te ember... de jó is volna, ha bárcsak egy fiúgyermekünk született volna!... Volna, ki vizet hordjon, tüzet rakjon, fát hozzon... Ember-ember... Öreg-öreg, szalmatörek...

— Te asszony — bosszankodott az öreg —, egy életen át dirmegtél-dörmögtél a fülembe!... Ha a jó Isten nem akart adni, hát nem adott... Isten ellen zúgolódsz ahelyett, hogy imádkoznál?

Mindig addig toldták-foldták a szót, hogy ha reggel volt, este lett, ha este volt, reggel lett. Egy nap addig-addig dörmögött az öregasszony, amíg a szegény öregnek el kellett menekülnie a szája elől. Száraz ágakat, burjánokat gyűjtögetett a tűzre. Ment-ment, vánszorgott, tápászkodott szegény beteg öregember, észre sem vette, olyan helyre vetődött, ahol még sohasem járt, pedig ismerte az erdőt, a helyiséget mindenfelé. Csúnyán huhorékolt a bagoly, károgtak a varjak, csirikoltak a szajkók, zörögtek-hajlongtak a fák, s hát egy barlang bejárata elé jutott. Szánalmas macskamiákolást hall. Gondolkodni kezd az öreg, bemenjen-e, ne-e, mit tegyen. Ki tudja, milyen varázslat rejtőzik odabent? Keresztet vetett, elvánszorgott onnan. Odahaza zsémbeskedni kezdett az öregasszony:

— Gyáva... fiatalkorodban is az voltál... Nem tudtál vajegy tapsifülest főbe kólintani a fejszével? Minek néked a fejsze? Még csak száraz ágat sem hoztál?...

— Hallgass immár, asszony. Hát, gyűjtöttem tűzrevalót, de... de megijedtem!... — mondta szegény öreg.

Egyéb sem kellett a vén csoroszlyának, annyira kacagott, vihorászott, hogy a szegény öregnek az égnek állt minden hajszála a fején. Sírni kezdett az öreg, elmesélte, hogy hová jutott az erdőben, és mit hallott.

Megijedt az öregasszony, megcsókolta a férjét, ujjaival megfésülte hófehér zilált haját: — Jaj, ügyes öregecském! De jó, hogy nem mentél be!...

— Ki tudja, milyen varázslat rejtőzik odabent?

— Nem engedlek, többé nem hagyom, hogy fáért menj!...

Többé nem járt az erdőben az öreg, s többé az öregasszony sem veszekedett. Még nappal is bereteszelték az ajtót, száraz burjánokkal tüzelgettek, még volt az elrakott gyümölcsökből, gombákból, mézből, s ellegettek egy-egy kevéskét, csöndesen imádkoztak, vajegy szép nótát el is énekelgettek. Így teltek-múltak a napok. Hát egy reggel hatalmas nagy gólya szállott a viskó ablakára, szájában egy élő pólyásgyereket tart, kiabál, kelepel: — Hé, ébredjetek, hé! Fiúgyermeket hoztam néktek.

Fiatalosan felszöknek az öregek, ajtót nyitnak: — Jaj de szép gyermek! Honnan hozod, lelkem gólyánk?! — kérdezték nagy boldogan.

— Én egyenest az Óperenciáról jövök. Látom, szegények vagytok... De nem baj, az ilyen helyekre szoktam járni. Még tizenhat fiút is hozok, ha akarjátok...

— Jaj, nem kell több, lelkem gólyánk! Elég ez a fiúcska, már öregek vagyunk, vigyél a fiataloknak... — dörmögte az öregasszony.

— Elég bizony... öregek vagyunk. Mi lesz véle, ha meghalunk?! — sóhajtott az öreg is.

Elment a gólya. Ölébe vette a gyermeket az öregasszony, megetetgette, altatgatta, énekelgetett neki. De mintha megérezte volna a gyerek, hogy szomorúságba került, ordítani-visítozni kezdett, de annyira, hogy szakadt ki belőle a lélek. Hiába énekelte az anyja a szép, víg nótákat, kesergősöket, hiába táncolgatott néki, nem hallgatott el. Bosszankodni kezd az öreg, nagyot ordított:

— Halgass el már, nyavalyás purdé! Miért sírsz?

Még jobban megijedt a gyermek, rémségesebben visított. Gondolkozni kezd az öregasszony, mit is tegyen. Azt gondolta, ő bizony kártyát néz, jövendőt jósol a gyermeknek, hátha elhallgatna.

— Hallgass, fiacskám, jövendőt mondok néked, csak már hallgass, anyámé! No lássuk, mit mutat a kártya. Gazdagság, hatalom, szerelem! Háhhá! Király leszel, fiacskám! Édes, pucér angyalkám!

Elhallgatott a gyermek. Táncra perdült örö­mében az öreg, ijjogni-vijjogni kezdett a felesége is, olyan táncot jártak, hogy olyant még nem látott a gyermek. S hát, életem, rontat be valaki az ajtón, a kártyákhoz ugrik, megnézi őket:

— Hm, gazdagság, hatalom, szerelem?

— Így lesz, ha én akarom. S ha nem, másképp! — bosszankodta a csúnya öregasszony, összevissza hányta-vetette kezében a kártyákat. Sírtak a gyermek szülei, könyörögtek, hogy ne változtassa meg a gyermek jövőjét, de nem hallgatta meg.

— Hhá! Hihihi! Szerencsétlenség, veszedelem, halál! Ez a büntetése a fiadnak, vén cigány! Amikor hallottad a macskamiákolást, miért nem jöttél a barlangba?!

Elájult a szegény öreg. Keservesen sírni kezdett az ártatlan gyermek. Földre borult az öregasszony, csókolgatta a csúnyaság cipője talpát, könnyeivel öntözte, könyörgött:

— Irgalmazz, kegyelmes Sors Anyja! Kegyelmezz ártatlan gyermekemnek, ő nem vétett néked! Ha az öreg vétett, minket büntessél meg, ne büntesd az ártatlankát!...

Tetszett a csúnyaságnak az öregasszony alázatossága, enyhén felkiáltott, úgy szólt:

— Nem bánom, cigányné! Maradjon a te mondásod, de amikor tizennyolc éves lesz a fiad, zöld szemű macska lesz a felesége!...

Eltűnt a ráncos csúnyaság. Elhallgatott a gyermek is. Szegény öregek, nem bírták elhinni, hogy ami történt az előbb, valóban megtörtént-e. Már megnyugodtak abban, hogy képzelődtek vagy álmodtak. Ittak egy kevéskét a málnaborból, szépen énekelni kezdtek a gyermeknek, csókolgatták kis kezecskéjét, lábacskáját, ennie adogattak. Édesen nevetgélt rájuk a gyermek, nézte őket, mintha értette volna minden szavukat, minden mozdulatukat, olyan értelmes tekintetet vetett feléjük. Leírni, elmondani nem lehet a két öreg boldogságát, bármilyen szegények voltak is, de békésen, boldogan voltak szépen fejlődő-növekvő gyermekükkel.

Telt-múlt az idő. Nőttön-nőtt, szépült a gyermek, olyan értelmes, szép, fejlett volt hároméves korában, mintha egy kis királyfi lett volna. Már fát vágott, vizet hordott, édesen beszélt. Örvendtek a szegény vének, hálát adtak az jó Istennek a sok imádsággal, köszönték Őfelségének, hogy ilyen szép fiacskát adott nékük öreg napjaikra, minden pénteket megböjtöltek, este-reggel elmondták a miatyánkot.

— De sokat aggódtok!... Ne búslakodjatok. Vadászni, halászni fogok járni. Gondozni foglak titeket — szólt az értelmes gyermek.

— Segéljen a jó Isten, gyermekem! Tartson meg egészségben, hogy gondozni tudhasd az öreg szüleidet! — mondta boldogan az öregasszony.

Hiába akart halászni, vadászni, ágakért menni a gyermek, nem hagyta az apja. De amikor már tízéves lett, tizenkettő, nem tudták lebeszélni. Vadászott, halászott, fát is hozott. Egy ködös, esős napon a titokzatos barlang elé került. Hallja, hogy de keservesen-gyászosan miákol egy macska, s karján az éles fejszével a barlangba szaladt. Hosszú folyosók, cifra ajtók mindenfelé. Erősö­dik a miákolás, sajnálta a gyermek, még sírdogált is, szalad-szalad, forgolódik, nem tudta, hogy melyik ajtón nyisson be. Nézi-nézi az ajtókat, látja, az egyik jóval magasabb a többinél, öklével rácsapott a kilincsre, lábával betaszította az ajtót. Majdnem megvakult a nagy fényességtől, de majdnem kővé vált az ijedségtől: egy csúnya, vastag, hosszú kígyó szívja egy fekete macska vérét. Nem vette észre a kígyó, hogy belépett, de észrevette a macska, ragyogó-villámló zöld szemével segélykérően pillantott feléje. Keményen megmarkolta fejszéjét a gyermek, sipp-supp, nyissz! Fejszefokkal kettőt a fejére ütött, az élével szétnyitotta, összevissza tiporta, törte-zúzta, taposta. Ölébe vette a macskát, sajnálkozva simogatta, siratta: szegény, szép szemű cicuskám!...

— Megmart az undok kígyó! De többé nem mar meg...

A terem közepén egy kis szökőkút volt. Markában vizet adott a macskának, lemosta nyakáról a vért, kinyomkodta, újra lemosta a marásokat. Mintha megkönnyebbült volna a macska, szépen dorombolgatva elaludt az ölében. Nézte a gyermek, hogy hová tenné le, de úgy sajnálta elhagyni, keblébe tette, hazáig szaladt. Odahaza a tűzhely mellé ült, simogatni kezdte cicuskáját:

— Édes fekete cicuskám! Beteg vagy!...

— Jaj, mit hoztál?! Fekete macska! Veszedelmet jelent! — sikoltották az öregek, majdnem guta érte őket.

— Nem, nem, nem igaz. Nem jelent veszedelmet. Meg akarta enni a kígyó... Nézzétek, de szép szeme van!

Sírtak, zokogtak az öregek, panaszkodtak egymásnak:

— Veszedelmet hozott!... Csakis rátalált a barlangra...

Nem törődött a gyermek. Ha evett, macskájának is adott, ha ivott, őt is megitatta. Telt-múlt az idő. Már az öregek is kezdték megszokni a macskát, ölükben szökkent, amikor a tűzhelyhez kuporodtak, szépen dorombolgatott, tisztogatta magát. Egy este eszükbe jutott a véneknek, hogy a gyermek már tizenhét esztendős, mindig csak úgy szólítják: gyermek, fiam, lelkem. Nincs neve a gyermeknek.

— Legyen József, Sándor, István, Lajos, György, Benedek? Válassz egyet — mondta feleségének. Sopánkodni kezdett az öregasszony: — Nem, nem! Fiúgyermek, és engem illet a névadás. Szép tavaszkor, kikeletkor hozta a gólya. Kikelet legyen a neve. — Legyen — mondta az öreg is. Mosolygott rajtuk a gyermek, még macskájának is mondta: — Hallod? Kikelet vagyok, az a nevem. És a Kikelet nevet adták a gyermeknek, aki másnap már nagy legénnyé lett, csinos bajsza serkent, ügyes szakálla. Egy éjszaka zajosan horkoltak az öregek, nem bírt elaludni a fiú. Fejéhez osont a macska, suttogni kezdett:

— Szép vagy, Kikelet! Szeretlek!...

— Cicuskám, macskám, beszélni tudsz? — kérdezte ijedten Kikelet.

— Nem vagyok macska. Tündérlány vagyok, Lívia a nevem. Egy gonosz varázsló változtatott át, mert nem mentem az undok fiúhoz, ahhoz a kígyóhoz, akit te megöltél. Kelj fel, gyere velem a föld alatti palotába, bosszút forral ellenünk a varázsló.

Gondolkozott a legényünk, hogy miképp legyen, szüleivel maradjon-e, vagy a macskával menjen. Megnyugtatta a macska, azt mondta, hogy ha ő nincs a háznál, nem megy oda a varázsló, mert a varázslók félnek a vénasszonyoktól. Mélyen aludtak az öregek, ölébe vette a macskáját, és kilépett az ajtón. Amikor kissé elhagyták a viskót, sikoltani kezd a macska: —Szaladj, Kikelet, minél gyorsabban! Látod fejünk fölött azt a csillagot? Az a varázsló.

Szaladt Kikelet, ahogy csak bírta, eget-földet megrázó kiáltás ment a feje fölött: — Ahhá, Líviácska! Livike! Megkaplak!...

— Megölted a fiamat, purdékám! Megkapod te is a kapnivalódat...

Hatalmas gomolygó felhő ereszkedett le az égről, vágtatott feléjük, de úgy, mint a dühös förgeteg. Sírt, zokogott, miákolt a szegény macska:

— Szaladj, Kikelet, ó, jaj nékem!...

— Édesanyám, Sors Anyja, segítség! — ordította. Előkerült valahonnan a csúnya öregasszony, elmarkolta mindkettejüket, már bent is voltak a föld alatti palotában, hamarosan a kandalló kéményébe bújtatta őket, ő meg kardot vett a kezébe, várt. Nem kellett sokáig várakoznia, érkezett a varázsló, még a falak, bútorok is reszkettek tőle, akkorát ordított:

— Hol a lányod, asszonyság?! Hát a cigány purdé?! Felelj, kimarom a tüdődet, megeszem a vesédet, májadat.

— Háhhá! — nevetett az öregasszony —, ki vagyok én, régi szeretőm?!...

— Engem sem a gólya költött...

Bosszúsan felfújta magát a varázsló, akkora hasa lett, mint egy üveghintó, kifújta az öregasszony kezéből a kardot, rávetette magát, rágta-marta a testét.

— Megeszlek, megráglak, fonnyadt uborka! Nem szerettél fiatalkorodban, most kiiszom a véredet. Leányod is megölelte a fiamat...

Nem hagyta magát az öregasszony, égető lángokat fújt a varázslóra, de a varázsló sem akármilyen bordából származott, vizet eresztett a lángokra, rémségesen ordított: — Hol a leányod, tündérasszony?

Keresgélte mindenütt. Míg keresgélt, átbukott fején a csoroszlya, hatalmas háromfejű sárkánnyá változott, rágta-marta, szívta a varázslót. Rémségesen ordított a varázsló, mint kit elevenen sütnek a tűzön.

— Jaj, tündérkém, régi szeretőcském, halok meg!...

Ordított, még a falak is megrepedtek félelmükben, aztán mégis valahogyan sikerült elmenekülnie. Visszaváltozott asszonnyá a sárkány. Asztalt terített, finom ételeket, italokat varázsolt, előhívta Kikeletet:

— Kikelet, jöjjetek, szép legényem, együnk is egy keveset...

— Nahát, ilyen régi szeretőm van nékem... — mondogatta magának. Előjött Kikelet ölében a macskájával. Nézte, örvendett a vén csoroszlya, megcsókolta szép haját, szép szemét, jóságosan hátára ütögetve így szólt:

— Gazdagság, hatalom várakozik terád, Kikelet!... De hogy miképp, te kell arra ráébredj...