Szomorú hírt hozott tudomásunkra a gelencei Nagycsoport Közbirtokosság elnöke: a Vrancea megyébe szakadt valamikori háromszéki erdők aligha sosem kerülnek vissza székely tulajdonba. Több ezer hektárt felölelő, jórészt kiváló minőségű erdőségekről és havasi legelőkről van szó, melyekből átgondolt terv szerint forgatták ki az ozsdolaiakat, gelenceieket és társaikat.
Lehetetlen ugyanis nem kitervelt ármánynak minősíteni azt, hogy a visszaszármaztatáskor az ozsdolaiak volt erdeiből a tulnici-i magántulajdonosokat elégítették ki, az ottani osztatlan tulajdonú, ún. obştea pedig a valamikori magánbirtokok területét kapta meg. A csere nyomán a birtoklevelek kiosztása által ugyanis megnyílt annak lehetősége, hogy a birtokba helyezett egyéni gazdák rögtön áruba bocsássák tulajdonukat, s ha túladtak rajta, akkor már valóban bottal üthető az egykori székely tulajdon nyoma. Az ilyen ügylet bajosan visszacsinálható, a bíróság előtt a vevő mindig hivatkozhat ún. jóhiszeműségére a vásárlás során. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az igazságszolgáltatás mennyire telített nemzeti szellemmel, s hogy a leszakított erdők és területek ügyének sokan nemzetpolitikai jelentőséget tulajdonítanak, akkor valóban vajmi kevés a remény arra, hogy a valamikori erdők visszatérjenek.
Csak dicsérni lehet hát a kézdialmásiak ügyességét, amellyel annak idején az egyezkedés útjait keresték a bákói hatóságokkal, és több Hargita megyei közbirtokosság mintájára sikerült pereskedés nélkül elismertetni igényüket a ma más megyében fekvő erdeikre.
Nem lenne azonban hiábavaló még ilyen rossz kilátások mellett sem hirdetési kampányba fogni a moldvai vagy országos lapokban, tudomására hozandó a potenciális vevőknek, hogy vitatott területekről van szó, ne siessenek a volt székely tulajdon felvásárlásával. A nyilvánosságra hozott tényállásra jövő pereinkben mindig hivatkozni lehet.
Ha a kifosztott közbirtokosságokat valamikor mégis kárpótolják más erdőkkel, és azok eredeti tulajdona mégis azoknál marad, akiknek telekkönyvi bizonyítékok, az elemi jóérzés semmibevételével kiosztották, számolni kell azzal is, hogy veszteség éri a falvak közösségein túl magát az egész Székelyföldet. Több ezer hektárral csonkította meg ugyanis egy nyilvánvalóan diszkriminatív közigazgatási átrendezés az 1968-as megyésítés során. Akkor azonban az ,,egy vagy két székely megye legyen-e?" kérdése kötötte le a közfigyelmet — holott a 19. század végén még négy volt —, e körül izzottak fel a szenvedélyek, és a területvesztés háttérbe szorult. Pontosan a megbukott rendszer illegitim praktikáira hivatkozva nem ártana a kérdést ismét napirendre tűzni — új összefüggésbe helyezve ezáltal az erdőügyet is.
