Szervezőknek és táborozóknak egyaránt új volt ez a helyzet. Idegesek voltunk, és féltünk az ismeretlentől. Mégis nyitottsággal és őszinte örömmel fogadtuk egymást. Az addig a környéken uralkodó fellegek eloszlottak. Eloszlottak a táj fölül és a lelkünkből is. Kiscsoportos beszélgetéssel, játékkal, majd a Székelygóbék előadásán a földön kacagva küzdöttük le az első nap feszültségeit. Szabályok és közvetlenség fogadott minket. Egyenlőnek éreztük magunkat már az első napon. Egyenlően szeretve.
Hajnalig tartó beszélgetések vették kezdetüket akkor. Elméletek a szeretetről, barátságról és Istenről. Tolerancia. Igen, tolerancia uralkodott bennünk mindenki hite iránt, legyen az a konvencióknak megfelelő vagy innovatív és szabadelvű. Megérthettük az út és a hit lényegét. Csak hinni és csak szeretni úgy, ahogy az szerintünk a legjobb. Megtalálni a saját, egyéni hitedet. Megtalálni magadat. Megtalálni magadat a másikban. Szeretni tettetés nélkül.
A fentiekhez hasonló témákkal indult beszélgetés a következő nap Gyergyai Réka pszichológussal és Illyés Zsuzsával. Mindenikünk véleménye számított. Felszólaltunk, meghallgattak és elfogadtak. Ritkán tapasztalhat ilyet az ember. De a sok elmélkedésbe bizony belezsibbadtak lábaink, délután akadálypályán próbálhattuk ki ügyességünket, összetartásunkat, segítőkészségünket, csapatszellemünket. S még a fárasztó erdőkerülés után is maradt bennünk energia egy kis néptánchoz. Táncházzal, majd gitározással, énekléssel zárult a második nap.
A harmadik napon is az ismerős zeneszámokra ébredhettünk. Hamar kiesett a csipa a szemünkből, hiszen métáztunk, röplabdáztunk, vizes lufikkal dobálóztunk, pancsoltunk. Majd a gyomrunkra is gondolva kürtőskalácsot sütöttünk. Falatozás közben a családon belüli végtelen szeretet tanúi lehettünk. A kézdivásárhelyi Fábián házaspárral folytatott beszélgetés mindnyájunkban felébresztett valamit. Meglepődtünk, és kíváncsiak lettünk a mély érzelmek láttán. Rádöb­bentünk, hogy mennyire fontosak szeretteink.
Azonban a nap úgynevezett "csúcspontja" egy teljesen más jellegű, rövid esemény volt. A mindennapi mise után szentségimádásra mentünk. Egyikünk sem tudta, ez mit tartogat, de sejtettük már, hogy nem lesz szokványos. Síri csendben léptünk be egy gyertyafényben úszó terembe, majd körbe ültünk a földön az oltáriszentség körül. Gitárszó következett, és elmélkedéseket olvastak fel a hitről, a szeretetről. Annyi­ra más volt. Olyan közvetlen, a gondolatainkról, problémáinkról szóló, nyugtató s mégis annyira megérintő, bizsergető és felkavaró, hogy a terem nagy része könnyekkel küszködött. Ott lebegett valami, amit mindnyájan megéreztünk. Ott lebegett az ismeretlen, megfoghatatlan, mindent betöltő, örömteli szeretet. Leírhatatlan. A gitárhúrok rezgéseivel együtt rezgett minden gondolat, minden szív és minden lélek. És a szeretet.
Egy ilyen este után az utolsó napra virradtunk. Meglepetésprogram volt, ugyanis két ifjúsági lelkész érkezett közénk. Rövid beszélgetés, mise és ebéd után érdekes és meghökkentő feladattal szembesültünk. Párosával lementünk a közeli faluba, Csernátonba, és felajánlottuk a lakóknak segítségünket. Fizikai és szellemi értelemben vett segítséget. Segíteni. Ijesztő. Kapni mindig könnyű, de adni más. S hihetetlen, de jól éreztük magunkat. Nevettünk, és embereket ismertünk meg. Elbeszélgettünk azzal, aki mellett szó és mosoly nélkül mentünk volna el. Megdöbbentek a falubeliek. Ez szokatlan volt nekik és nekünk is. De visszavárnak. Jó volt. Boldogan dolgoztunk és segítettünk. Furcsa. Mégis jó.
Bármennyire is nem akartuk, a tábor a végéhez közeledett. Utolsó esténket a tábortűz mellett töltöttük. Viccelődtünk, énekeltünk, ahogyan mindennap. És megöleltük egymást, megsimogattuk társaink fejét, megfogtuk egymás kezét, bíztunk s biztattunk, segítettünk, hittünk, reméltünk, szerettünk. A tábortűz lassan kialudt, és bennünk lobogott tovább. Elgondolkodtunk, hogy mi vezetett bennünket. Mi történt velünk abban a pár napban? Miért kedveltünk és szerettünk meg harminc idegent? Miért fogadtuk el a szokatlant és ismeretlent? Miért érezhettük szeretve magunk? És miért szerettünk? Nem tudtuk megérteni. Csak érezni. Most sem tudom elmondani. S azt hiszem, nem is kell.
Amikor másnap reggel egyenként megölelhettem, magamhoz szoríthattam és elengedhettem harminc embert, eszembe jutott egy, a tábor során elhangzott gondolat: "A szeretetről nem beszélni kell, hanem érezni azt." És mi éreztük. Érezzük még most is. Négy napon át beszéltünk a szeretetről, de nem ettől vált ilyen élménnyé a tábor. Hanem mert éreztünk.
Bár nem beszélni kell róla, mégis idézem ezt a pár sort: "A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeretet nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van. Nincs definíciója. Szeress, és ne kérdezz sokat. Csak szeress." (Paulo Coelho)

UGRON NÓRI