Vagy talán tévedünk? Túl magasra emeltük a mércét? Sportéletünk marad az utóbbi években bevett gyakorlatánál, amit úgy hívunk, hogy túlélés?... Ilyenkor eszünkbe jut a kézdivásárhelyi atlétika nagy öregjének, Kalith Attilának a tanítványai elé kifüggesztett "tízparancsolata", ebből ragadunk ki egy részletet, mely valahogy így hangzott: "...Szép dolog a bajnoki cím, de ez nem elég, melléje bajnoki címek, az országos bajnoki címek mellé pedig országos rekordok kellenek, nemzetközi győzelmek..." (Ezt már csak zárójelben jegyezzük meg: De kár, de kár, hogy Kalith Attila munkájának, törekvésének, atlétikaiskolájának szárnyát szegték az önmagukat, képességeiket túlértékelő szentgyörgyi akarnokok.) Több évtized telt el ama "tízparancsolat" megfogalmazása óta, az idősebbek sem igen emlékeznek rá, a ma sportért felelősei pedig nem hisznek a munkájukat, tevékenységüket serkenteni akaró tízparancsolatokban.
Na jó, akkor próbálkozunk — ismételten, mert már erről volt szó többször is írásainkban — egy másik ösztönzővel. Az Európai Unió programjában is helyet kapott a sport. Nem is olyan régen nyilvánosságra hozta, hogy ,,a gyermek-, az ifjúsági és a lakossági szabadidősportért száll síkra, a teljesítmény-, azaz profisportot pedig az üzleti világ gondjaira bízza". Kirajzolódóban tehát a diák- és a szabadidősport fokozottabb anyagi támogatása, ez pedig azt sugallja, hogy át kell gondolni sportstratégiánkat. Vonatkozik ez a politikusokra, a médiára, az oktatásra, a kultúrára, társadalmi életünkre. Jó, ha erősen tudatunkba véssük: A sport a helyi, a nemzeti tradícióink, kultúránk és történelmünk szerves része! Ugyanakkor létfontosságú szerepet is játszik a közösségek életében, a közösségek közötti kapcsolatépítésben!
Tudjuk, sőt, valljuk, hogy az előbb említettek mindenekelőtt megfelelő teret, sportbázishálózatot igényelnek. Na nem olyant, amilyent évek óta ígérgetnek a politikusaink, a pártkatona sportvezetők, mert azok egyenlőek a semmivel. Ha kezünkbe vesszük a papírra vetett ígéretek lajstromát, és végigmegyünk az abban megnevezett helyeken, semmilyen nyomát nem látjuk az ígéretek valóra váltására tett lépéseknek; a maga rendjén az Iskolás Sportklubunk kitartóan azon kevés hasonszőrű intézmény közé tartozik ebben az országban, melynek ma, az iskolakezdés napján sincs saját sportbázisa, pedig ígéretet tett erre a város vezetősége (csak azt ne mondják, hogy az övé a Kisstadion, mert az jelen állapotában minden, csak nem sportbázis); pedig az ISK a megyei sportlétünk egyik — kettő van csak — legfontosabb, utánpótlást nevelő intézménye. De megnézhetjük a többi iskola sportpályáit is, határozottan állítjuk, nem leszünk elragadtatva, függetlenül attól, hogy itt-ott felépült egy-egy sportterem. Ennek ellenére mi mégis sokat várunk az új tanévtől, a diáksporttól. Sokat, mert úgy szoktattak, s mi úgy szoktuk meg, hogy az évi trófeakincsünk 70—80 százalékát a diák és ifjúsági sportolók biztosítják. Azt most hagyjuk, hogy ez a hetven-nyolcvan százalék éremben kifejezve mennyi — annyit előrebocsátunk, ma nem sok, ezért is használtuk a "cél" említésekor e kifejezést: "önmaga túlszárnyalása".
Befejezésül politikusainkat akarjuk emlékeztetni —mert eddig minden jel arra vall, hogy elfelejtették — saját programjukban leírt (igaz, a választások előtt fogalmazták meg és vetették papírra...), a sportra vonatkozó két bekezdésre: "...A cél, hogy minden gyermek és fiatal, minél több felnőtt a lehető legtovább részesüljön a rendszeres testedzés élményéből." És: "Fontosnak tartjuk, hogy a sportban valamennyi tehetséges fiatalnak esélye legyen képességei kibontakoztatására. Ezért előtérbe helyezzük az iskolai testnevelés és sport lehetőségeinek fejlesztését, valamint a helyi, a regionális és az országos versenyrendszerek kiépítését."
Uraim, reménykedhetünk abban, hogy egyszer majd így lesz?